A világ végére is...

Egyik kezemben a meghívót tartogattam másikban pedig a nyakkendőmet tekergettem. Néha-néha kicsit jobban megrántottam a fekete kiegészítőt a kezemben és ezáltal egy jóleső fájdalmat érezhettem magamon. 

Egy esküvőnek a boldogságról, a meghittségről és az örök szerelemről kellene szólnia nem? Azonban ez akkor nem valósulhat meg, ha a mennyasszony nem ahhoz a férfihoz megy feleségül, akihez kellene.

Mérgemben kicsit messzebbre dobtam a rózsaszín papírt az étkező asztalon, ami kinyílt és megpillantottam benne a boldog pár képét. Tisztában voltam vele, hogy a lányt átölelő mosolygós férfi helyén nekem kellene állnom. Nekem kellene igazi mosolyt csalnom az arcára és nem olyan hamisat, ami azon a képen van. 

A széket felrúgva álltam fel és kötöttem meg a nyakkendőmet fel s alá járkálva a lakásomban. 

Az apja sosem kedvelt engem. Ezt már az első találkozásnál a tudtomra adta, de én cseppet sem akartam figyelembe venni, mert tudtam, hogy csak is a szerelmünk a lényeg és annál erősebb dolog nincs, ami esetleg szétválaszthatna minket. Tévedtem. Alábecsültem az apja erejét, amely elhitette vele, hogy egy utolsó gazember vagyok, aki szinte mindenkivel megcsalta abban a 3 évben. 

Elakartam jegyezni.

Családot terveztem vele. 

Ő tudta a legjobban, hogy mennyire megkomolyodtam a vele eltöltött évek alatt még sem hitt nekem és emiatt egyszerűen elsétáltam. Mint minden kapcsolatban a mienkben is voltak megoldásra váró problémák, amelyek nap mint nap előjöttek és kisebb veszekedések alakultak ki belőle. De minden este úgy feküdtünk be az ágyba, hogy megbeszéltük a problémákat és nem tartottunk haragot semmi miatt. 

Amikor végleg kisétáltam az életéből tudtam, hogy el kell engednem, hiszen az apja miatt mi nem lehetünk együtt. Az utolsó veszekedésekben már jobbnak láttam, ha annak lát, aminek az apja mondja. Úgy gondoltam könnyebb lesz neki így elengednie, hiszen nem hagyhatom, hogy köztem és az édesapja között kelljen választani, mert annál nehezebb dolog nincs. 

Azonban pár napja, amikor a postás becsengetett és átadta a levelet nem is sejtettem, hogy újra megjelenik az életemben. Amikor megpillantottam azokat a kacskaringós, finom betűket azonnal tudtam, hogy ez az, amit nem biztos, hogy nekem ki kellene nyitnom. Természetesen kíváncsiságomnak eleget kellett tennem és mikor megláttam egy picike üzenetet a meghívó jobb felső sarkán, a szívemet újra melegség járta át. Majdnem 2 év telt el, mikor utoljára láttam, de a nap minden másodpercében ott olt a fejemben és csak azon kattogtam, mit is csinálhat.

A karrierem azóta a nap óta mióta szakítottunk csak felfelé szárnyalt, de nélküle semmit sem ért, hiszen nem tudtam kihez haza menni és vele együtt örülni a top listáknak, a dalok hallgatottságának. 

"Szöktess meg!" Csak ennyi állt benne és szinte semmi más nem is számított.

A mai napnak kellene a legszebbnek lennie az életében nem? Akkor miért is gondolkozok egy terven, hogy eleget tegyek a kérésének? A kép ami mellékelve volt róluk a meghívóhoz tükrözte a szemében a segélykérést. Minden egyes perccel, ahogy tovább néztem csak arra tudtam gondolni, hogy a világ végére is elmennék érte.

A tervem borzasztó egyszerű, mivel semmi sincs. Csak Őt tartom szem előtt és emiatt bármit megtennék most ebben a pillanatban.

A múltamról senki sem tud. A szülővárosomban mindenki csak annyit tud, hogy Harry Styles vagyok, ami bőven elég információ is nekik. Minden városi ünnepélyen én éneklem el az angol himnuszt, vagy éppen valami mai slágert és ők ezt az embert látják bennem. A kis Harry-t, akinek iszonyat jó hangja van. De azt senki sem tudja rajta kívül hány éjszakát töltöttem a ringben, ahonnan hol én hol pedig az ellenfelem került ki szebb állapotban. A meccsek többségét én nyertem. Nem egészen 16 évesen kerültem bele ebbe a fajta életbe és természetesen szereztem is némi hírnevet. Ha durvább sérüléseket szereztem Chloénál éjszakáztam az apja tudta nélkül és mindig volt valami indokom otthon, hogy hogyan is szereztem újabb foltokat az arcomra.  A vége fele annyi kihívóm akadt, hogy egyre több meccset kellett visszamondanom. Azonban mindent akkor fejeztem be, mikor Chloe apja egy olyan férfit szervezett be ellenem, aki addig ment volna, míg meg nem öl. 

A gyomrom liftezni kezdett, amikor beszálltam az autóba. Sosem indultam felkészületlenül harcba, most viszont még is megteszem. Tudom a helyszínt és tudom, hogy a fehér ruhás nőt kell elrabolnom. Ahogy elfordítottam a kulcsot a motor hangosan bőgött fel, majd halkan kezdett el járni. A múltbeli dolgokat az agyam elém vetítette és ezáltal a magamban mélyen elnyomott érzéseket is. Minden olyan  apró hibáját, amit én elfogadtam és megtanultam szeretni most egy másik férfinak akarják adni, akinek a pillantásán látszik mekkora egy féreg. Sosem szeretné igazán. Sosem adná az életét érte és sosem ajándékozná meg akkora boldogsággal mint én. 

Az út túl hamar eltelt a gondolataim cikázása miatt. A vár mögötti erdős résznél hagytam a kocsimat, hogy még véletlenül se vehessék észre talán kire is lehet számítani a ceremónia során. A vár fal nem esett messzire a sorakozó rokonoktól ezért felugrottam oda és onnan vártam a szertartás kezdetét. A koszorúslányok izgatottan rohangáltak ide-oda partnerüket kergetve, míg Chloe apja idegesen nézelődött körbe. Egy apró mosolyt eresztettem annak tudatában, hogy talán engem keres és miattam ilyen ideges. Talán számít rám és nagyon is jól teszi. A férfi ez alatt az idő alatt több 10 évet öregedett. Bal lábára sántított és szemüvege eléggé vastagnak látszódott messziről, szóval ha akart volna se láthatott volna meg olyan távolságból. Azonban nekem sikerült mindent tökéletesen feltérképeznem. Leültem az egyik fa tövébe és csak vártam. 

A koszorúslányok teljes pompában és hatalmas mosollyal haladtak el mellettem. Az árnyék és az előttem levő bokor segítségével tudtam mindenki elől elrejtőzni. A férfi egyedül vonult be. Chloe apja felé nézett és önelégülten bólintott egyet. Tökéletes tervet készítettek szerintük.

Percek teltek, amelyek óráknak tűntek. Chloe a várból egyedül indult el. A vendégek még nem láthatták. Az apja és a vőlegénye szintén nem láthatta. Nekem azonban tökéletes rálátásom volt a fehér ruhájára, mely nem az Ő stílusát tükrözte. A haja megszokottan hullott hullámosan vállára, bőre messziről is selymesnek tűnt, mint régen. Szemeivel idegesen kutatott a várkertben. Engem keresett. Lassan közeledett én pedig számoltam vissza a másodperceket, mikor bukkanhatok fel, mosolyoghatok az apja szemébe és rabolhatom el egy életre a lányát. Mikor már kellő képen közel volt felálltam de úgy, hogy a fától még senki se vehessen észre, rajta kívül. Szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, ajkai mosolyra húzódtak és kivillantak gyémántként csillogó fehér fogai.

- Hát eljöttél értem - artikulálta alig észrevehetően. Bólintással és egy kedves mosollyal jeleztem neki, hogy csak is miatta érkeztem. Eközben a vendégek felálltak és könnyes szemmel nézték a gyönyörű menyasszonyt, aki a vörös szőnyeg végénél megállt. Mellettem állt, de engem még mindig nem vehettek észre. A vendégek arcára kiült az izgalom és a csodálat. Nem értették Chloe miért állt meg és mosolygott mindenkire. Az apja szemébe mélyen nézett bele. Láttam rajta, hogy annyi minden mondanivalója lenne neki, de csak ennyit mondott.

- Szervusz, apa! - a csokrot ezzel egyidejűleg a földre dobta, megfogta felé kinyújtott kezemet és futni kezdtünk. Tisztában voltam vele, hogy senki sem fog utánunk jönni. A meglepettség levette őket a lábukról teljesen és egyikük sem volt képes lépni. Tisztes távolságból, ahol még az apjai is láthatott engem, vissza néztem. Mélyen a szemébe, csak is azért, hogy tudja, kivel is van a lánya és tisztában legyen azzal, hogy engem nem tehet el a föld színéről.

Ha Chloeról van szó, akár a világ végére is elmennék...