2018. március 6., kedd


-Ennyi, amit mondani tudsz? – szegeztem neki a kérdést. Egy olyan férfinak, akiben hetekkel, hónapokkal és évekkel ezelőtt még teljes mértékben megbíztam. Éreztem, ahogy szívem darabokra törik és nem tudok ellene mit tenni. Kerestem a tekintetét, amely azonban az enyémet nem. Nem nézett a szemembe, mert nem tudott, mert nem akart.
A szekrény felé vettem az írányt, amelyen táskám pihent. Felvettem, felhúztam a cipőmet, majd vissza fordultam és szembe néztem vele, mozdulatlanul ült az ágyon és immáron már mereven bámult engem. Fájt minden egyes lélegzetvétel, fájt ránézni és tudatosulni azzal a gondolattal, hogy ő többé már nem akar az életében látni. Abban az életben, amit eddig közösen éltünk. 
Eszembe jutottak az ígéretek, melyeket egymásnak tettünk és úgy gondoltuk, soha sem fogjuk megszegni őket. A sok emlék, amelyeket megéltünk. Nem volt semmink. Csak a fiatalságunk, amit a másiknak ajándékoztunk egy életre. Soha nem kapjuk már vissza, együtt nőttünk fel.
Fejemet megingatva indultam el az ajtó felé és reménykedtem abban, hogy megállít, de tudtam, hogy nem fog. Az ő természete nem engedni meg neki azt, hogy bevallja, hogy téved és hogy szüksége van valakire. Világ életében makacs volt és szavakban soha sem volt jó. Szerelmét tettekkel bizonyította mindig, amely eddig elég volt. Azonban most szavakra lett volna szükségem, amiket tőle nem kaphatok meg. A kilincsre tettem a kezemet és úgy nyomtam le azt, ahogy egy kalóz felnyitja kincses ládikája tetejét. Hírtelen és erőteljesen. Még utoljára vissza fordultam és a szemébe néztem. Tekintetünk mélyen egymáséba fúródott és ekkor éreztem azt, hogy végem, megtörtem, de szívem még mindig a helyén van, dobog, de darabokra törve. Tudtam, hogy fáj neki. Én voltam Az a Nő az életében. Éreztette velem minden nap, hogy több ilyen ember nem lesz már az életében, ahogy az enyémben sem. 
Az első igaz szerelemnek egyszer vége kell szakadnia, de az embert soha sem hagyja el. Az emléke örökké ott lesz a szívben, a lélekben és bizony az agyban is.
Térde ismerős kattanása hozott vissza a jelenbe, az az édes kattanás, amelyet egykoron közös hobbink tett tönkre. A parketta hangosan recsegett erőteljes léptei alatt és robosztus teste egyre közeledett felém. A levegőt, mely oly régen rekedt tüdőmben most végre sikerült kifújnom és feleszmélnem, hogy közeledik felém. Ha most hagyom, hogy elkapjon és ne engedjen el, akkor csak rontok a helyzetemen. Ha egyszer egy ember megbántott, megfogja tenni újra, nem igaz? Ha egyszer nem értékelte, hogy ki is van mellette, akkor ez után sem fogja. Szemeiben olyan tüzet véltem felfedezni, mint egy oroszlánéban. Egykor ismertem ezt a nézést. Elszántságát jelezte és tudta, hogy ezzel a pillantással le tud győzni engem. Tudtam, hogy nem szándékozik elengedni engem, de azt sem fogja bevallani, hogy tévedett, sajnálni pedig végképp nem fogja. Sosem sajnált semmit.
Tisztában voltam vele, hogy egy olyan ember szemébe nézek bele, akit egykoron mindenkinél jobban ismertem. Ma már viszont azt sem tudom, ki áll előttem. Megváltozott és nem a jó irányba. Talán a szerelme irántam nem változott, de a szavak amelyek elhagyták a száját már nem jelentettek semmit. Nem tudtam hinni neki.
A kezem még mindig a kilincsen volt és remegve bár, de egy egyszerű mozdulattal sikeresen kinyitottam, majd a folyosóra kerültem. Egy pillanatra megállt és talán feleszmélt arra, hogy hagynia kell elmenni. Még mindig nem szólt egy szót sem. Egyik szemöldökét felvonta, izmai megfeszültek. Az a robosztus test, amely régen egy olyan férfit rejtett, kit féjemnek akartam. A gyerekeink képzeletemben már 2 évesek voltak, azonban most ott állnak mellette és őket is el kell engednem vele. El kell felejtenem azt a gyönyőrű jövöt, amelyet mindig is ígért.
Elvesztett végleg és ez benne is tudatosulni kezdett. Kívülre kerültem.Szemét becsukta pár pillanatra és láttam, hogy könnycseppeket engem szabadjára. Jól esett, hogy ő is érzi a fájdalmat, hogy ő sem akarja, hogy ennek vége legyen.
Egy pillanatra elengedtem a kilincset és visszaléptem elé. Behunytam a szememet, ahogy megéreztem az illatát. Mindig is hatással volt rám, ahogy a közelsége is. Bal kezemet felemelte és megsimogattam az arcát. Kezét lassan a derekamra csúsztatta és magához húzott. Mindkettőnk szeme könnyekkel volt tele, de tudtuk, hogy ezt már nem folytathatjuk. Arca közeledett az enyémhez. Tudtam mi következik. A búcsú csókunk, mely nélkül igazán nem is tudtam volna tovább lépni. Ajka hamar elszakadt az enyémtől. A fájdalom még jobban elhatalmasodott rajtam. Elengedett. 
- Annyira, de annyira szerettelek! - kijelentése még nagyobb űrt okozott bennem. A szerelem, amelyről beszéltmár múlt idő volt. Megfordultam és ismét a zajtóhoz indultam. 
A kilincset immáron már nem belülről fogtam. Lassú mozdulatokkal csuktam be és figyeltem, ahogy egyre jobban tűnik el a szemem elől az a férfi, akit szerettem. Szemét ismét lehunyta és halványan, de bánatosan elmosolyodott, majd hallkan, de még is hallhatóan mondta ki azt a szót, amely a MI szavunk volt. 
- Soon baba...- a szó amely azt az időt jellemezte, amikor még nem voltunk együtt, mikor még előttünk volt a jövő és nem is tudtuk, hogy mivé nőheti ki magát ez a kapcsolat. Könnyeim most már záporesőként hullottak. Az ajtót becsuktam magam előtt. Úgy vesztettem el a látóteremből, ahogy a kapcsolatunkban. Szépen, lassan, fokozatosan és aztán egyszer csak a semmivé lett.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése