#2

Rettentően nehéz a mai fiatalok jobbik és egyben kevesebbik felébe tartozni. Az elvárás mindenki szeméből sokkal nagyobb, mint mások felé. Az emberek felismerik, hogy kedves vagy és ezt a tulajdonságodat ott használják ki, ahol csak tudják. Hiába is próbálnál bármivel is közéjük tartozni csak egy bizonyos ideig menne. Pontosan addig, amíg nem mondanál nemet egy adott dologra, nem különbözne a véleményed az övükétől akár a divatban, vagy a kocsikban. Ha ezt viszont megteszed többet soha sem fognak úgy rád nézni, mint előtte. Ekkor kezdődik el a mai fiatalok között igen elterjedt kiközösítés, és kibeszélés. Ha valami éppen nem az ő kedvük szerint történik többet nem fogsz teljesen visszailleszkedni közéjük. Pedig szeretnél. Tudom, hogy szeretnél, mert minden mai fiatal szeretne. Az ember szeretne valahova tartozni és nyilván ha teheti, akkor a legjobb társaság közé. Tettetjük azt, hogy minden, amit mondanak, lepereg rólunk és soha, semmi sem fáj. Tettetjük azt, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők, de nem!

Mindennap ezzel az érzéssel kell kelni. Azzal, hogy ismét egy borzalmas nap, amikor abból a keserves, szomorú arcból egy kedves, elfogadható, mindenki számára barátságos arcot kell varázsolni. Fel kell kelni, és mielőtt kilépnél a szobádból egy elfogadható mosolyt kell varázsolnod magadra és igen, ezzel a mosollyal lépj ki a szüleid elé is, mert nem szeretnéd, hogy azt lássák, hogy neked fáj is valami. Miért bántsd őket meg, nem elég ha téged bántanak a dolgok és az emberek? Miért fáraszd őket ezekkel az egyáltalán senkinek semmit sem érő dolgokkal őket? Sok dologról azért nem beszélünk, mert úgy gondoljuk semmiség, és a világot sokkal nagyobb problémák mozgatják. Bizonyos dolgokról meg azért, mert tudjuk, hogy ha másnap új esélyt adunk a dolgoknak és más nézőpontból is megpróbáljuk felfogni őket, akkor jobban sikerülhetnek. 

Nem mondanám ezt az egészet hazugságnak, mert ez nem az. Csupán csak nem akarom feltépni a sebeket napközbe is, elég, ha csak este tépődnek szét maguktól. Sokan nem tudják milyen egy kis ördöggel a vállukon menni mindenhova, aki folyamat csak a negatív dolgokat suttogja a füledbe és ennek ellenére, Te még is egy olyan határozott mosolyt varázsolsz az arcodra, ami már magában szenvedés. Azt sem tudják milyen az, amikor kibuknak belőled a dolgok és meglátod anyukád tehetetlen arcát és nem tudja, hogyan segítsen az egyetlen gyermekén. Mert hiába is ez a profi színészkedés néha Ő is rájön, hogy valami nincs benne.

Igen, talán ez a megfelelő szó erre az életmódra. Színészkedés.
Ha jobban belegondolunk, színészkedünk. Az embereknek van egy arca, amit látunk valójában, de az csak a testi része, a valódi belül van, amit szinte minden nap máshogy ismerünk van. A valós és rázós helyzetekben jön ki egy ember igazi énje. A fiataloknál azonban a személyiség kialakulása és változása miatt még nehezebb megtalálni milyen emberek is ők

Ehhez a fájdalomhoz, azonban nem csak egy picike is dolog kell. Minden, az évek során gyülemlik fel, ráadásul olyanok vagyunk, akik ezt képtelenek is elengedni. És ennek a fájdalomnak annyi minden az oka lehet.
Szóbeli sérelmek, igen, mert képtelenség elengedni egy-egy rossz szót, amit más örömmel mondd nekünk. És ráadásul utána még ki is nevet a társaival, hogy mekkora ász volt, hogy sikeresen megsértett téged.
Kihasználás, szerintem mindenki ismeri az érzést. Én nem is egyszer tapasztaltam, és azt veszem észre, hogy már heti egyszer átélem, ráadásul ugyan azoktól az emberektől. Azt mondom, tanulj meg NEMET mondani!
Szerelem elvesztése, a tinédzser lányok szinte mindennapi dilemmája. Én viszont most ismét a normálisabbik részére gondoltam, aki nem cserélgeti hetente a barátját és tényleg szereti is. Annak ez a fájdalom felér egy folyamatos hasba rúgással. Mert az a fájdalom, amit akkor átél egy lány, azt igaziból senki sem tudja milyen. Mindenki máshogy éli meg és ezért különbözően is dolgozzuk fel. Az idő megoldja. Mindenki tanúsíthatja is, és ez igaz is. De amikor az ember éppen ezt a fájdalmat tapasztalja, akkor semmi másra sem vágyik jobban, mint hogy elérkezzen az az idő, ami elmulasztja végre ezt a fájdalom dolgot.

Millió egy dolgot fel tudnék sorolni a lelki fájdalomra és órákig taglalhatnám, hogy ezek az érzékeny emberek, mit is érezhetnek, mikor egy rossz szót is kaphatnak, de ezt talán képtelenség is leírni. Mert nem lehet leírni egy lelki fájdalmat, ugyan úgy, ahogy azt sem, hogy mennyire szerethetünk egy bizonyos embert. Sokan mondják, hogy engedd el a dolgokat, de ezt senki sem értheti, aki nincs benne ebben a dologban. Ugyanis, ha valakinek ilyen lelke van, akkor nem könnyű elengedni azokat.

#Semmi sem számít

,,Már csak az utolsó sorok vannak vissza". Gondoltam magamban, miközben a stúdió magányában próbálgattam melyik hang is lenne a legtökéletesebb zárás képen. Az albumom utolsó sora, melyben csak is egyedül az én hangom lesz hallható mindenféle formában. A magas és mély, a rövid illetve másodperceken át tartó hosszú hangokkal együtt senki mást nem fognak hallani a rajongók.
A zene írása szimplán megnyugtat, de ötletek hiányában egyre nehezebb és fárasztóbb egy új hangzást kitalálni, aminek el kell térnie az internetre felkerülő számoktól. Olyat akarok alkotni, ami minden ember szívét megérinti, és fejet hajtanak a zeném előtt amellyel órákat, sőt napokat töltök el.
Kisfiamra gondolok, aki ezekben a hajnali órákban már az igazak álmát alussza és talán nem rég kelt fel, hogy egyen egyet. Azonnal mosolyra húzom a számat és egy lágy altató dalt kezdek el zongorázni, mintha csak mellettem feküdne álmatlanul és egyedül ez nyugtatná meg. Halkan, behunyt szemekkel kezdek el énekelni és ekkor tudatosul bennem, hogy mi is lesz a szám befejező része. Amint a papírom felé hajolok, megszólal a telefonom. Szinte azonnal felugrok, hogy megnézhessem még is ki keres ilyen késői órákban. Niall barátom kedves arcának képét pillantom meg a kijelzőn és mosolyra húzom a számat.
Ír barátom ebben a 2 külön töltött évben is folyamatosan felhív többnyire nappali órákban. Akárhányszor meghallom mély akcentusát eszembe jutnak a régi idők, amikor még gyerekek és fiatalok voltunk. Igazán nem tudtuk, hogy mi fog ránk várni, csak kaptunk az alkalmon, amit az X-Faktor után tálcán kínált fel nekünk az élet. Egyikünk sem merte volna elképzelni azt, hogy a világ tetejéig tornázzuk fel magunkat, talán beírjuk magunkat a történelembe és még ott a csúcson abba is hagyjuk. Igen, egy egészen váratlan fordulat.
Felemelem a pár napos telefonomat, egy könnyű mozdulattal elhúzom a zöld kis kockát és a fülemhez emelem, miközben beleszólok.
- Álmatlan éjszakák, haver? - kérdezem meg poénosan, hiszen tudom, néha mennyire nem tud aludni. Az évek alatt nagyon sokszor kaptam azon a buszban, hogy a kanapén ült és csak bámult kifele vagy éppen egy focimeccset nézett. Nappal viszont ha elaludt, akkor fel sem lehetett kelteni. Hah, Írek.
- Liam! - hallom meg komoly hangját és azonnal megállok a stúdió közepén. Szinte minden lehetséges és persze negatív opció végigfut az agyamon. Emlékszem, amikor Louis hívott fel édesanyja tragikus hírével...

"A kocsim felé igyekezve kémlelem az eget, ami ma egészen tisztának mondható az angliai időjárás tekintetében. Imádom ezt az országot, soha sem lesz ennél szebb számomra. Mikor végre elérkezek a sok rajongó és paparazzi között a fekete Range Roverem-hez meghallom a telefonom jól ismert csengőhangját. Felkapom és beleszólok, miközben a fekete égre emelem a tekintetemet.
- Halló!
- Liam! - Lou hangja keservesen és erőtlenül ejti ki a nevemet. Valami baj van!
- Mi történt, haver? - kérdezek rá azonnal és ekkor villan be, mi is az a probléma, ami a családját már hónapok óta kerülgeti. Akár csak egy záporfelhő köröz a fejük felett és egyszerűen nem akar elmúlni. 
- Anyukám... - csak ennyit mondott és már tudtam mi történt szegény Johannaval. A világ egyik legkedvesebb asszonya távozott el az élők sorából, miközben én a gyönyörű időjárást ecseteltem magamnak. Tekintetemet még mindig az égen tartom és ekkor pillantok meg egy fényes hullócsillagot, amint elszáguld. 
Johanna volt az!
Könnyeim azonnal utat törnek és azonnal beugrok sötétített üvegű autómba, hogy magányomba sírhassam el magamat. Még mielőtt beleszólhattam volna a telefonba, Louis a túlsó végén kinyomta és bizonyára ő is éppen azt a tevékenységet folytatja most, amit én. Sír egy tökéletes asszony miatt. "

Niall semmi konkrétat nem tudott nekem mondani a telefonban, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is akart. Elég régen nem beszéltünk már, mindenki csak az újságok címlapján és az interneten látja a másik sikereit, amikre természetesen büszkék vagyunk. Talán eltávolodtunk egymástól, de annyira sosem fogunk, hogy a bajban ne egymást hívjuk. Szinte azonnal autóba ültem és most itt állok a kocsimmal a régi közös villánk kapu bejáróján és próbálom elfojtani az érzelmeket, amiket ez a ház hoz ki belőle. 7 teljes éve költöztünk ide be az X-Faktor válogatás után és majdnem 4 évig együtt is laktunk, aztán mindenki vett magának saját házat és csak a turné buszon voltunk már együtt. Szomorú nemde?
Hatalmasat ugrok, amikor az ablakon kopogást hallok. Azonnal oldalra nézek és teljes mértékben fel vagyok készülve arra, hogy több száz rajongóval lesz dolgom, de csak Harryt pillantom meg. Mosolyogni kezd rám barátságosan, de látom rajta, hogy nem igazán tudja kezelni a helyzetet ezért hátrébb áll és zsebre tett kézzel várja, hogy kiszálljak a kocsimból.
- Szevasz, haver! - nyújtom felé jobbomat, de ő csak hozzám lép és szorosan megölel. Nem tudom mire vélni hirtelen reakcióját, de kedvem nem éppen van megszakítani szóval csak szimplán vissza ölelek.
- Már egy éve...  suttogja maga elé meredve, mikor már elengedett és szomorúan, de még is mosolyogva néz rám. - Mi szél hozott? - kérdezi meg és ezzel szerencsére eltereli a szomorú múltról a gondolataimat.
- Niall hívott, de konkrétan nem mondta el miért is kell ide jönnöm az éjszaka közepén - mind ketten vállat vonva indultunk meg befelé és van egy olyan sejtésem, hogy Harry-t is a szőke barátunk rendelte ide.
Miért? 
Ahogy beértünk csend és meglepő tisztaság uralkodott a házban. Mikor is jártunk itt utoljára? Akkor miért néz ki ilyen szépen?
Azonnal megrohamoznak az emlékek. A lépcső korlátokon való csúszkálás. Soha sem volt csönd ebben a házban, a zene hangja mindig betöltötte az egész teret, most még is sehol semmi nyüzsgés. A konyha felé véve az irányt, azonban még is meghallunk egy ismerős dallamot a hangfalakból és kettő férfi hangot. Niall és Louis a jól ismert szólóikat éneklik a What Makes You Beautiful-ból. Lassan egy éve nem hallgattam meg ezt a számot sem és a forgatás emlékei mosolyt csalnak az arcomra. Próbáltam minden kapcsolatomat elvágni a One Directionben szerzett emlékeimtől, ugyan is mikor eldöntöttük, hogy kis szünetre megyünk nem gondoltam, hogy ennyire fájdalmas lesz az egész és, hogy ennyire fognak hiányozni.
- Nocsak, végre, hogy itt vagytok! - lép elő vidáman Niall és dudorászva lép oda hozzánk, majd egy-egy ölelést ad, akárcsak Louis. Zavartan állunk mind a négyen, és egyikünk sem tudja, vajon mit is kellene mondanunk. Most érzem csak igazán, mennyire is eltávolodtunk és hogy mennyire nem ismerem már ezt a három srácot, akik előttem állnak. Régen szinte mindent tudtunk egymásról és esténként órákat beszélgettünk, ma meg már csak azt tudom, amit a média közöl az egész világgal. A köréjük szövött hazugságokat.
- Mi folyik itt? - töröm meg a csendet és igyekszem a lényegre térni.
- Gondoltam ideje lenne találkozni és beszélgetni - vágja rá Niall lazán engem viszont csak felzaklat ez az egész helyzet.
- Miről is kéne beszélgetnünk? Srácok, engem vár otthon a családom és már igen késő van! - mondatomat egy intéssel zárom le és megindulok az ajtó felé. Érzem, hogy 6 dühös szem bámul engem, de mi már nem azok vagyunk, akik régen voltunk. Már nem vagyunk One Direction.
- Pont erről kellene beszélnünk! - indul meg utánam Lou és elkapja a karomat, majd maga felé fordít. - Ahogy mondod, családod van. De egyikünk sem tudta, hogy egyáltalán teherbe ejtetted Cherylt, a média is csak találgatott és kamuzott össze vissza, de még a haverjaidnak sem meséltél semmit!
Ebben a dologban igazuk van, hiszen még mindig nem nagyon közöltem semmit az emberekkel azon kívül, hogy a kisfiam 1 hónapja megszületett és hogy Bear Payne a neve.
- Eltávolodtunk egymástól - vallja be Harry a szomorú tényt, amivel mindannyian tisztában vagyunk. Ott ahol vagyunk helyet foglalunk és magunkba kezdünk el gondolkozni. Egy életre szóló barátságot kötöttünk egymás között és úgy véltük ez szétszakíthatatlan. Még is egyre inkább kezd kínossá válni a levegő körülöttünk és ezt csak magunknak köszönhetjük. Hagytuk, hogy a média és a főnökeink közénk álljanak és ügyesen szétszedjenek minket.
- Igazából! - szólal fel Niall és egy aprócska mosoly bújik meg a szája szélén. - Arra gondoltam, hogy újra összeállhatnánk. Hisz már 2 éve, hogy szétmentünk, a rajongóink egyre jobban kezdik elfogadni a tényt, hogy mi végleg befejeztük a közös zenélést, holott tettünk nekik egy ígéretet - Niall ötlete mindenkit hideg zuhanyként ér.
- Nem lehet. Nekem fél év múlva kezdődik a turném - szólal fel sajnálkozva Harry és szinte azonnal összetöri bennem azt a kicsike reményt is, ami felcsillant. Mindig is tudtam, hogy eljön a One Direction igazi vége, de amikor szünetre mentünk tudtam, hogy ennek még nincs vége, hiszen ennyivel nem fejeződhet be ez a gyönyörű időszakunk. Mostanában azonban egyre jobban kezdem azt érezni, hogy tényleg vége mindennek körülöttünk és ezek a fiúk nem lesznek ott, amikor az öregek otthonában sztorizgatunk a rég múltról.
- Az én albumom is most fog kijönni - ismeri el Louis is, amit érzek.
- Én pedig most dolgozom rajta - vallom be én is, ha már mindenki Niall ötlete ellen van.
- Mindenki megírja a dalait, kiadja az albumokat. Te pedig elmész turnézni és meglepetés képen még az is lehetséges, hogy mi is felbukkanunk és ott jelentjük be az újra összeállást. Miért zárjuk ki a dolgot? Tettünk egy ígéretet a rajongóknak - győzköd minket Niall és, hogy őszinte legyek engem teljes mértékben rávett a dologra. A legjobban ők és a banda hiányoztak az életemből. Szinte végig sem gondolom teljesen a felvetését, de úgy érzem nem is kell!
- Benne vagyok! - emelem fel a kezemet, miközben a másik két vonakodó srácra nézek. Követik a példámat, ami azt jelenti, hogy mindenki igennel szavaz Niall ötletére.

Ezt a pillanatot vártuk már 2 éve. Amikor egyszer csak jön egy telefonhívás. És mind egy, hogy mikor vagy éppen honnan is jön az a telefon, semmi sem számít mert mi visszatértünk!