"Idegen"

Medaline kábán lépett be az edzőterem ajtaján. Ismerős és egyben kissé kellemetlen illat csapta meg az orrát. Gép és izzadság szag, mely még is egy kis adrenalint adott a szívének.

"Csak elindulni nehéz". Mindig így gondolta és igaza is volt ebben, hiszen akárhányszor belépett a terembe, szinte minden kétsége elszállt afelől, hogy nem kellett volna jönnie.

Medaline-nak egy sajátos elképzelése volt. 18 évig élt egy olyan világban, melyben csak is az étel okozott neki boldogságot. Melyben mindenki bántotta az alakja miatt. Mindeközben ő úgy gondolta, hogy az emberek csupán nem mernek eltekinteni a megszokottól, attól, amiért minden ember rajong ebben a világban. 

Nem csak az alakja miatt lógott ki a sorból, de még a felfogása miatt is. Őt nem érdekelték soha sem a cicomák, a szép ruhák. Szerette magát sminkelni, de nem értette a szakszavakat, amik hozzá tartoztak. Szeretett vásárolni menni, de az alakja miatt nem vehetett olyan ruhákat, amiket a lányok többsége és ennek jóvoltából is alakult ki egy sajátos stílusa. És nem csak a tárgyakkal szemben, amiket visel, hanem az emberekkel szemben is. 

Miután átöltözött és a kedvenc futógépét üresen találta beindította a gépet és a csipogó hanggal egy ütemben egy mély levegőt szívott be a tüdejébe, majd a sétálással egyidejüleg kezdte el kiengedni azt. A fél órás bemelegítő futása alatt általában elbámészkodik. Tanulmányozza az embereket, akik épp olyan gépnél edzenek, amit esetleg ő még sosem próbált ki.

A szeme szinte azonnal megakad egy tolószékes fiún, aki éppen csuklóját melegíti be. A szék támlája nem elég magas ahhoz, hogy eltakarja a fekete trikóból kilátszódó izmokat, melyek minden egyes mozdulatnál újabb és újabb helyzeteket vesznek fel.
Medaline lábaira már egyáltalán nem tud koncentárlni, meg kell kapaszkodnia a gépben, különben teljesen elveszíti az egyensúlyát. A mínusz gombra teszi az ujját és visszább vesz a tempóból, immáron már csak sétál, majd szinte nyitott szájjal figyeli tovább az eseményeket, ahogy 2 igen izmos fiú felemeli a tolószékben ülő srácot és a székkel együtt hagyják immáron lógaszkodva a húzódzkodó gépen. A fiú arca eltorzul, mikor először majd másodszor felhúzza magát. A súly, amely a csípőjéhez van erősítve messziről olyannak tűnik, mintha egy kamion próbálná őt vissza fogni. 

A fiú szemeiben elszántságot vélt észrevenni. Ahogy egymás után húzza fel magát azon a rúdon, mintha egyszerre önmagát és a benne lakozó démonokat is le akarná győzni. Küzdött a világ ellen és a betegsége ellen is, amely abba a vas keretbe száműzte őt. Az izomzatában érzett fájdalomtól kezdte jobban érezni magát. Egy halvány mosollyal nevette ki azt, amit az emberek ilyenkor fájdalomnak éreznek. Igen, valójában a testi fájdalom az, amit az ember egy fájdalomcsillapítóval, egy jó masszírozással vagy akár pihenéssel meg tud gyógyítani. Azonban, amit ő a lelkében érzett annak köze sem volt ehhez az érzéshez. A lelki fájdalmat sehogy sem lehet elnyomni. Azzal meg kell tanulni együtt élni és nem törődni a folyamatosan mardosó érzéssel. Azokon senki sem tud segítni, még magunk sem. 

Érezhette volna magát különcnek ebben a teremben, de senki sem mondta, hogy mozgássérültek nem tehetik be a lábukat. Ez az egyetlen hely, ahol az emberek tisztelettel néznek rá és nem sajnálattal. Ahol teljes embernek tekintik, és igenis irigylik azt a világot amit felépített magának.

Amikor a mellette álló két srác segít neki, hogy földre kerülhessen, ismét a tükörbe néz. Izzadságcseppek versenyeznek a homlokán, a nyaki ütőere kidudorodik miközben próbál egyenletesen lélegezni. Azonban ahogy elnéz a tükörképéről megpillant a háttérben egy őt figyelő személyt, a szívverése csakhogy nem a duplájára ugrik. A lány szája egy kissé tátva marad a csodálattól, miközben már szinte nem is működik a futógép amelyen valami sétáláshoz hasonlót művel. Szemét szinte azonnal végig futtatja rajta, majd egy apró mosoly jelenik meg a szája szélén. Azonnal észre veszi, hogy a lány korántsem sovány, kevés izom van rajta, de a kisugárzását szinte a terem másik végéből is érezni. Ahogy a kék szemeibe néz, még a tükrön keresztül is sikerül a lelkéig látnia. Látja a fájdalmakat, a sebeket, amikből szinte még csorgadozik a vér. Az erő, amit kifele sugároz, akár még egy hadsereget is feltüzelne és győztes csatára sarkallna. 

Mielőtt még többet megtudhatna abból a nézésből, amelyben akár órákon át is képes lenne elveszni, a lány lehajtott fejjel, picit elszégyelve magát, leállítotja a gépet és az öltözőbe siet. 

A levegő párás volt és ha ez még nem lett volna elég, hideggel párosult. Louis a járdán állt meg a kis "járgányával" közvetlenül az edzőterem ajtajával szemben. Senki sem értette kire várhat, ezért is maradt egyedül, amit kifejezetten nem bánt. Furcsa érzése volt, amilyenhez foghatót még sosem tapasztalt, viszont mikor meglátta a lányt reflexből húzta mosolyra a száját és gurult közvetlenül elé.

- Szia! Louis vagyok - mutatkozott be neki nem várt lazasággal. A gyomrát a torkában érezte és úgy gondolta nem véletlenül. Mikor a lány elpirult és végig vezette rajta és a székén a tekintetét ijedtség fogta el. Szembesült ismét a ténnyel, hogy nem egy popsztár, csak egy lebénult gyerek, akire szinte mindig szánalommal és megvetéssel néznek. 

- Én Medaline! - jobbját nyújtva egy aprót mosolygott. - Amit bent csináltál, az valami fantasztikus volt! Nem is gondoltam volna soha, hogy egy... szóval egy... - Medaline nem találta a megfelelő szót. Nem tudta melyik szinonimát is használhatná a lebénult ember fogalmára úgy, hogy ne sértsen meg egy olyan személyt, aki valószínűleg egész életében csak bántást kaphatott másoktól. 

- Mondd csak ki nyugodtan, hogy tolószékes! - Louis egy félmosolyt erőltetett az arcára és bár már több, mint 2 éve így él, még sem tudta megszokni ezt a helyzetet. A mai napig furcsa volt kimondani neki, nem ám más szájából hallani, de tudta, hogy nem mutatkozhat gyengének ebből a szempontból. 

- Sajnálom!- Medaline még sosem szégyellte semmi miatt ennyire magát, bár nem értette pontosan miért is érzi rosszul magát egy olyan helyzet miatt, amit nem ő idézett elő. Lábairól felnézett a fiúra és mosolygott egyet, majd hátat fordított és elindult. 

- Várj! - kiabált utána és ezzel egyidejűleg lökte meg a tolószék két oldalsó kerekét Louis, oly könnyedén, mintha már egyáltalán nem is okozna számára semmiféle nehézséget az, hogy mit is kell irányítania. 

Mikor ebbe a szerkezetbe kényszerült telesen megváltozott. Nem csak a gondolkodás módja, de a jövőképe és az is amit az élettől mindig is várt. Magányos remete lett. Külön költözött a szüleitől, mert nem tudta elviselni az anyukája szomorú tekintetét minden nap. Úgy döntött, hogy minden kapcsolatot elvág azokkal a nőkkel, akikhez még a balesete előtt köze volt, hiszen jól tudta, nem állnának vele szóba többé. 

A lány lassan fordult meg és értetlen arckifejezése láttán Louis egy kicsit felbátorodott. 

- Tudod, amikor ebbe a székbe belekerültem, megfogadtam, hogy semmi örömet nem tagadok meg magamtól! - Medaline nem éretette miről beszélhet. Az edzéstől amúgy is kipirult volt, azonban a fiú szavai még jobban zavarba hozták. - Nem fogod elhinni, amit mondok. Idegen vagyok, de talán az, amilyen helyzetben látsz megmutatja neked, mennyit is tapasztaltam már. 

- Nem értem miről beszélsz! - értetlenkedett Medaline, majd egyik lábáról a másikra kezdett áldogálni. 

- Arról, hogy egyszerűen gyönyörű vagy! - jelentette ki Louis. Ezt a pár szót úgy mondta ki, mintha nem lenne semmi jelentősége, csak egy receptet mondana el és ahhoz két fontos összetevőt. Medaline arca már lángolt. Nem szerette, ha ezeket a szavakat bárki is felé intézi. Soha sem gondolta, hogy egy idegen fiú fogja ezt mondani neki, még is boldoggá tette. Talán azért, mert mind a kettejükben egy javíthatatlan hibát lehetett felfedezni. 

- Az emberek gonoszak egymással! - Louis zavartság nélkül mondta ki a szavakat és lendítette meg magát ismét, ezzel jelezve, hogy induljanak el. Medaline követte. - Ha valaki más mint a többi, az már kívülállónak számít - magára mutat és elhúzza a száját. - Amióta ebbe a székbe kényszerültem senki sem akar megismerni, mert más vagyok! - a széket egyetlen egy mozdulattal megállította és a lány felé fordította. Mélyen a szemébe nézett. Érezték mind a ketten, hogy itt valami más, hogy itt valami, ebben a pillanatban megváltozik. Louis közelebb gurult és bár nem voltak szemmagasságban, még is teljes férfiként kezelte a heyzetet. Megfogta Medaline kezét és megszorította.

- Te nem kívülálló vagy Medaline. Te egyedülálló vagy!

-Ennyi, amit mondani tudsz? – szegeztem neki a kérdést. Egy olyan férfinak, akiben hetekkel, hónapokkal és évekkel ezelőtt még teljes mértékben megbíztam. Éreztem, ahogy szívem darabokra törik és nem tudok ellene mit tenni. Kerestem a tekintetét, amely azonban az enyémet nem. Nem nézett a szemembe, mert nem tudott, mert nem akart.

A szekrény felé vettem az írányt, amelyen táskám pihent. Felvettem, felhúztam a cipőmet, majd vissza fordultam és szembe néztem vele, mozdulatlanul ült az ágyon és immáron már mereven bámult engem. Fájt minden egyes lélegzetvétel, fájt ránézni és tudatosulni azzal a gondolattal, hogy ő többé már nem akar az életében látni. Abban az életben, amit eddig közösen éltünk. 

Eszembe jutottak az ígéretek, melyeket egymásnak tettünk és úgy gondoltuk, soha sem fogjuk megszegni őket. A sok emlék, amelyeket megéltünk. Nem volt semmink. Csak a fiatalságunk, amit a másiknak ajándékoztunk egy életre. Soha nem kapjuk már vissza, együtt nőttünk fel.

Fejemet megingatva indultam el az ajtó felé és reménykedtem abban, hogy megállít, de tudtam, hogy nem fog. Az ő természete nem engedni meg neki azt, hogy bevallja, hogy téved és hogy szüksége van valakire. Világ életében makacs volt és szavakban soha sem volt jó. Szerelmét tettekkel bizonyította mindig, amely eddig elég volt. Azonban most szavakra lett volna szükségem, amiket tőle nem kaphatok meg. A kilincsre tettem a kezemet és úgy nyomtam le azt, ahogy egy kalóz felnyitja kincses ládikája tetejét. Hírtelen és erőteljesen. Még utoljára vissza fordultam és a szemébe néztem. Tekintetünk mélyen egymáséba fúródott és ekkor éreztem azt, hogy végem, megtörtem, de szívem még mindig a helyén van, dobog, de darabokra törve. Tudtam, hogy fáj neki. Én voltam Az a Nő az életében. Éreztette velem minden nap, hogy több ilyen ember nem lesz már az életében, ahogy az enyémben sem. 

Az első igaz szerelemnek egyszer vége kell szakadnia, de az embert soha sem hagyja el. Az emléke örökké ott lesz a szívben, a lélekben és bizony az agyban is.

Térde ismerős kattanása hozott vissza a jelenbe, az az édes kattanás, amelyet egykoron közös hobbink tett tönkre. A parketta hangosan recsegett erőteljes léptei alatt és robosztus teste egyre közeledett felém. A levegőt, mely oly régen rekedt tüdőmben most végre sikerült kifújnom és feleszmélnem, hogy közeledik felém. Ha most hagyom, hogy elkapjon és ne engedjen el, akkor csak rontok a helyzetemen. Ha egyszer egy ember megbántott, megfogja tenni újra, nem igaz? Ha egyszer nem értékelte, hogy ki is van mellette, akkor ez után sem fogja. Szemeiben olyan tüzet véltem felfedezni, mint egy oroszlánéban. Egykor ismertem ezt a nézést. Elszántságát jelezte és tudta, hogy ezzel a pillantással le tud győzni engem. Tudtam, hogy nem szándékozik elengedni engem, de azt sem fogja bevallani, hogy tévedett, sajnálni pedig végképp nem fogja. Sosem sajnált semmit.

Tisztában voltam vele, hogy egy olyan ember szemébe nézek bele, akit egykoron mindenkinél jobban ismertem. Ma már viszont azt sem tudom, ki áll előttem. Megváltozott és nem a jó irányba. Talán a szerelme irántam nem változott, de a szavak amelyek elhagyták a száját már nem jelentettek semmit. Nem tudtam hinni neki.

A kezem még mindig a kilincsen volt és remegve bár, de egy egyszerű mozdulattal sikeresen kinyitottam, majd a folyosóra kerültem. Egy pillanatra megállt és talán feleszmélt arra, hogy hagynia kell elmenni. Még mindig nem szólt egy szót sem. Egyik szemöldökét felvonta, izmai megfeszültek. Az a robosztus test, amely régen egy olyan férfit rejtett, kit féjemnek akartam. A gyerekeink képzeletemben már 2 évesek voltak, azonban most ott állnak mellette és őket is el kell engednem vele. El kell felejtenem azt a gyönyőrű jövöt, amelyet mindig is ígért.

Elvesztett végleg és ez benne is tudatosulni kezdett. Kívülre kerültem.Szemét becsukta pár pillanatra és láttam, hogy könnycseppeket engem szabadjára. Jól esett, hogy ő is érzi a fájdalmat, hogy ő sem akarja, hogy ennek vége legyen.

Egy pillanatra elengedtem a kilincset és visszaléptem elé. Behunytam a szememet, ahogy megéreztem az illatát. Mindig is hatással volt rám, ahogy a közelsége is. Bal kezemet felemelte és megsimogattam az arcát. Kezét lassan a derekamra csúsztatta és magához húzott. Mindkettőnk szeme könnyekkel volt tele, de tudtuk, hogy ezt már nem folytathatjuk. Arca közeledett az enyémhez. Tudtam mi következik. A búcsú csókunk, mely nélkül igazán nem is tudtam volna tovább lépni. Ajka hamar elszakadt az enyémtől. A fájdalom még jobban elhatalmasodott rajtam. Elengedett. 

- Annyira, de annyira szerettelek! - kijelentése még nagyobb űrt okozott bennem. A szerelem, amelyről beszéltmár múlt idő volt. Megfordultam és ismét a zajtóhoz indultam. 

A kilincset immáron már nem belülről fogtam. Lassú mozdulatokkal csuktam be és figyeltem, ahogy egyre jobban tűnik el a szemem elől az a férfi, akit szerettem. Szemét ismét lehunyta és halványan, de bánatosan elmosolyodott, majd hallkan, de még is hallhatóan mondta ki azt a szót, amely a MI szavunk volt. 

- Soon baba...- a szó amely azt az időt jellemezte, amikor még nem voltunk együtt, mikor még előttünk volt a jövő és nem is tudtuk, hogy mivé nőheti ki magát ez a kapcsolat. Könnyeim most már záporesőként hullottak. Az ajtót becsuktam magam előtt. Úgy vesztettem el a látóteremből, ahogy a kapcsolatunkban. Szépen, lassan, fokozatosan és aztán egyszer csak a semmivé lett.

Szinte gyerekek voltunk még. Éppen csak pár hónap volt közöttünk, mikor megismertelek. Első szerelem volt, mondhatni első látásra is. Hittünk a szerelemben, a kapcsolatunkban és mindenre rávettük egymást. 

Te megjavultál mellettem. Én szabadabb és bátrabb lettem melletted. Mertünk álmodozni. Miről? Mikor mienk volt akár 3-4 órára a lakás, elképzeltük, hogy csak ketten élünk ott. Én miattad, te pedig miattam éltél. Számoltuk a napokat, a perceket. 

Felnőttünk egymás mellett. Úgy éreztük, hogy "igen, megérkeztünk". Ígéreteket tettünk, melyeket nem gondoltuk, hogy egyszer megfogunk szegni. Más van veled. Más van velem. Másak a szokásaink és mások a tieitek. 

A szívünk azon része azonban titkon, de mindig is közös marad. Az együtt töltött percek, napok, hónapok és évek a mieink. Az elképzelt gyerekeink már felnőttek. A házunk elöregedett. Akárcsak mi. 

De ha egyszer újra látni fogjuk egymást őszen és idősen, tudni fogjuk, hogy az az időszak a mienk volt. És bizony, az nagyon kulünleges volt!