2017. augusztus 1., kedd

#Írónak lenni.

Az írást a mai világban egy terápiának is nevezhetném. A nehezen megemésztett dolgok magunkból való kiírása elég sok pozitív dolgot eredményezhet az életünkben. A stresszt beleadhatjuk az adott műbe, kreativitásunkat fejleszthetjük és általában szókincsünk és helyesírásunk is magasabb szintre lép egy-egy novella vagy cikk elkészítése.
Számos embernél tapasztaltam már, hogy rossz kedvében akár a sarokban gubbasztva lekörmölt 2-3 sort egy fecnire. Jobbnál jobb ötleteket kaptam már olyan elkeseredett pillanatokban és talán az agy olyankor éli ki ezt a hajlamát a legjobban. Születhetnek ilyenkor akár tökéletesen megírt történetek és idézetek is.
Néhány emberben olyan tehetség lakozik, melyet akár élete végéig sem fedez fel.

Azonban egy olyan írót, akinek ez a hivatása, ennek él és a szabadidejében is publikál történeteket más erők mozgatnak. Aki ennek a munkának szenteli az idejét, annak fel kell készülni arra, hogy nem mindenkinek tetszhet az általa megírt történet, könyv vagy éppen cikk. Tisztában kell lennie milyen is az az ihlet hiánya és hogyan tudja magát átlendíteni annak "holdpontján".
Az életben megtapasztalt csalódásokat, szenvedést, örömöt kell beleszőnie a saját történeteibe és megháromszorozni azt, hogy az olvasó is repesve várja már azt a pillanatot, mikor veheti kezébe a művet.
A legkönnyebb dolog egy megélt dolgot leírni a szereplők jellemének és nevének megváltoztatásával. Beleszőni az általunk tapasztalt érzéseket olyan, mintha mindent elmesélnénk az olvasónak magunkról az Ő tudta nélkül.

Az ihlet elvesztésével az író egy nagyon mély gödörbe esik, ahonnan igazán erős akaraterővel lehet csak kikerülni. Sokan azt mondják, hogy így több idejük jut másra. Bemesélik maguknak, hogy feleslegesen babrálnak néha akár órákat egy-egy rövidke kis novellával ahelyett, hogy értékesebb dolgokkal töltenék az idejüket. Ezeknél az embereknél egyre többször fedezem fel a stressz meglétét, ugyanis érzelmeit más módon nem fejezi ki olyan mélyen, mint az írással.
Azonban a másik író táborra az a jellemző, hogy ebben a helyzetben igenis megakarják mutatni, hogy nekik ebből sikerül kikecmeregni. Ilyenkor az emberi érzéseket még mélyebben kell elemezni hátha abból születik meg egy teljesen új és kidolgozható téma. Ekkor kezdődik el a dolgok más szemszögből való látása. A festmények és képek mögötti történet felismerése. A táj szépségének észlelése. És akár még egy vonatútból is ki lehet szűrni egy egészen romantikus érzést, amelyből olyan tökéletes sorok szárnyalhatnak, hogy még az írót is a hideg rázhatja alkotás közben.

Írónak lenni nem egy könnyű feladat. Megannyi nehézséggel kell szembe nézni akár egy élsportolónak, de amikor az ember célba ér és ott van a "győzelem", vagyis a könyve a kezében minden szenvedés, álmatlan éjszaka visszafizetődik.
Ki kell alakítani egy olvasó tábort, akiknek viszont olyat kell alkotni, ami mindenki ízlésének megfelelő és talán ez is nagy terhet tesz az ember vállára.
Véleményem szerint a kezdés is nehéz. Ha az ember nem szerez olvasókat könnyen feladhatja, azonban a sok munka mindig meghozza gyümölcsét!

2017. május 18., csütörtök

#2

Rettentően nehéz a mai fiatalok jobbik és egyben kevesebbik felébe tartozni. Az elvárás mindenki szeméből sokkal nagyobb, mint mások felé. Az emberek felismerik, hogy kedves vagy és ezt a tulajdonságodat ott használják ki, ahol csak tudják. Hiába is próbálnál bármivel is közéjük tartozni csak egy bizonyos ideig menne. Pontosan addig, amíg nem mondanál nemet egy adott dologra, nem különbözne a véleményed az övükétől akár a divatban, vagy a kocsikban. Ha ezt viszont megteszed többet soha sem fognak úgy rád nézni, mint előtte. Ekkor kezdődik el a mai fiatalok között igen elterjedt kiközösítés, és kibeszélés. Ha valami éppen nem az ő kedvük szerint történik többet nem fogsz teljesen visszailleszkedni közéjük. Pedig szeretnél. Tudom, hogy szeretnél, mert minden mai fiatal szeretne. Az ember szeretne valahova tartozni és nyilván ha teheti, akkor a legjobb társaság közé. Tettetjük azt, hogy minden, amit mondanak, lepereg rólunk és soha, semmi sem fáj. Tettetjük azt, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők, de nem!

Mindennap ezzel az érzéssel kell kelni. Azzal, hogy ismét egy borzalmas nap, amikor abból a keserves, szomorú arcból egy kedves, elfogadható, mindenki számára barátságos arcot kell varázsolni. Fel kell kelni, és mielőtt kilépnél a szobádból egy elfogadható mosolyt kell varázsolnod magadra és igen, ezzel a mosollyal lépj ki a szüleid elé is, mert nem szeretnéd, hogy azt lássák, hogy neked fáj is valami. Miért bántsd őket meg, nem elég ha téged bántanak a dolgok és az emberek? Miért fáraszd őket ezekkel az egyáltalán senkinek semmit sem érő dolgokkal őket? Sok dologról azért nem beszélünk, mert úgy gondoljuk semmiség, és a világot sokkal nagyobb problémák mozgatják. Bizonyos dolgokról meg azért, mert tudjuk, hogy ha másnap új esélyt adunk a dolgoknak és más nézőpontból is megpróbáljuk felfogni őket, akkor jobban sikerülhetnek. 

Nem mondanám ezt az egészet hazugságnak, mert ez nem az. Csupán csak nem akarom feltépni a sebeket napközbe is, elég, ha csak este tépődnek szét maguktól. Sokan nem tudják milyen egy kis ördöggel a vállukon menni mindenhova, aki folyamat csak a negatív dolgokat suttogja a füledbe és ennek ellenére, Te még is egy olyan határozott mosolyt varázsolsz az arcodra, ami már magában szenvedés. Azt sem tudják milyen az, amikor kibuknak belőled a dolgok és meglátod anyukád tehetetlen arcát és nem tudja, hogyan segítsen az egyetlen gyermekén. Mert hiába is ez a profi színészkedés néha Ő is rájön, hogy valami nincs benne.
Igen, talán ez a megfelelő szó erre az életmódra. Színészkedés.
Ha jobban belegondolunk, színészkedünk. Az embereknek van egy arca, amit látunk valójában, de az csak a testi része, a valódi belül van, amit szinte minden nap máshogy ismerünk van. A valós és rázós helyzetekben jön ki egy ember igazi énje. A fiataloknál azonban a személyiség kialakulása és változása miatt még nehezebb megtalálni milyen emberek is ők

Ehhez a fájdalomhoz, azonban nem csak egy picike is dolog kell. Minden, az évek során gyülemlik fel, ráadásul olyanok vagyunk, akik ezt képtelenek is elengedni. És ennek a fájdalomnak annyi minden az oka lehet.
Szóbeli sérelmek, igen, mert képtelenség elengedni egy-egy rossz szót, amit más örömmel mondd nekünk. És ráadásul utána még ki is nevet a társaival, hogy mekkora ász volt, hogy sikeresen megsértett téged.
Kihasználás, szerintem mindenki ismeri az érzést. Én nem is egyszer tapasztaltam, és azt veszem észre, hogy már heti egyszer átélem, ráadásul ugyan azoktól az emberektől. Azt mondom, tanulj meg NEMET mondani!
Szerelem elvesztése, a tinédzser lányok szinte mindennapi dilemmája. Én viszont most ismét a normálisabbik részére gondoltam, aki nem cserélgeti hetente a barátját és tényleg szereti is. Annak ez a fájdalom felér egy folyamatos hasba rúgással. Mert az a fájdalom, amit akkor átél egy lány, azt igaziból senki sem tudja milyen. Mindenki máshogy éli meg és ezért különbözően is dolgozzuk fel. Az idő megoldja. Mindenki tanúsíthatja is, és ez igaz is. De amikor az ember éppen ezt a fájdalmat tapasztalja, akkor semmi másra sem vágyik jobban, mint hogy elérkezzen az az idő, ami elmulasztja végre ezt a fájdalom dolgot.

Millió egy dolgot fel tudnék sorolni a lelki fájdalomra és órákig taglalhatnám, hogy ezek az érzékeny emberek, mit is érezhetnek, mikor egy rossz szót is kaphatnak, de ezt talán képtelenség is leírni. Mert nem lehet leírni egy lelki fájdalmat, ugyan úgy, ahogy azt sem, hogy mennyire szerethetünk egy bizonyos embert. Sokan mondják, hogy engedd el a dolgokat, de ezt senki sem értheti, aki nincs benne ebben a dologban. Ugyanis, ha valakinek ilyen lelke van, akkor nem könnyű elengedni azokat.

2017. május 9., kedd

#Semmi sem számít

,,Már csak az utolsó sorok vannak vissza". Gondoltam magamban, miközben a stúdió magányában próbálgattam melyik hang is lenne a legtökéletesebb zárás képen. Az albumom utolsó sora, melyben csak is egyedül az én hangom lesz hallható mindenféle formában. A magas és mély, a rövid illetve másodperceken át tartó hosszú hangokkal együtt senki mást nem fognak hallani a rajongók.
A zene írása szimplán megnyugtat, de ötletek hiányában egyre nehezebb és fárasztóbb egy új hangzást kitalálni, aminek el kell térnie az internetre felkerülő számoktól. Olyat akarok alkotni, ami minden ember szívét megérinti, és fejet hajtanak a zeném előtt amellyel órákat, sőt napokat töltök el.
Kisfiamra gondolok, aki ezekben a hajnali órákban már az igazak álmát alussza és talán nem rég kelt fel, hogy egyen egyet. Azonnal mosolyra húzom a számat és egy lágy altató dalt kezdek el zongorázni, mintha csak mellettem feküdne álmatlanul és egyedül ez nyugtatná meg. Halkan, behunyt szemekkel kezdek el énekelni és ekkor tudatosul bennem, hogy mi is lesz a szám befejező része. Amint a papírom felé hajolok, megszólal a telefonom. Szinte azonnal felugrok, hogy megnézhessem még is ki keres ilyen késői órákban. Niall barátom kedves arcának képét pillantom meg a kijelzőn és mosolyra húzom a számat.
Ír barátom ebben a 2 külön töltött évben is folyamatosan felhív többnyire nappali órákban. Akárhányszor meghallom mély akcentusát eszembe jutnak a régi idők, amikor még gyerekek és fiatalok voltunk. Igazán nem tudtuk, hogy mi fog ránk várni, csak kaptunk az alkalmon, amit az X-Faktor után tálcán kínált fel nekünk az élet. Egyikünk sem merte volna elképzelni azt, hogy a világ tetejéig tornázzuk fel magunkat, talán beírjuk magunkat a történelembe és még ott a csúcson abba is hagyjuk. Igen, egy egészen váratlan fordulat.
Felemelem a pár napos telefonomat, egy könnyű mozdulattal elhúzom a zöld kis kockát és a fülemhez emelem, miközben beleszólok.
- Álmatlan éjszakák, haver? - kérdezem meg poénosan, hiszen tudom, néha mennyire nem tud aludni. Az évek alatt nagyon sokszor kaptam azon a buszban, hogy a kanapén ült és csak bámult kifele vagy éppen egy focimeccset nézett. Nappal viszont ha elaludt, akkor fel sem lehetett kelteni. Hah, Írek.
- Liam! - hallom meg komoly hangját és azonnal megállok a stúdió közepén. Szinte minden lehetséges és persze negatív opció végigfut az agyamon. Emlékszem, amikor Louis hívott fel édesanyja tragikus hírével...

"A kocsim felé igyekezve kémlelem az eget, ami ma egészen tisztának mondható az angliai időjárás tekintetében. Imádom ezt az országot, soha sem lesz ennél szebb számomra. Mikor végre elérkezek a sok rajongó és paparazzi között a fekete Range Roverem-hez meghallom a telefonom jól ismert csengőhangját. Felkapom és beleszólok, miközben a fekete égre emelem a tekintetemet.
- Halló!
- Liam! - Lou hangja keservesen és erőtlenül ejti ki a nevemet. Valami baj van!
- Mi történt, haver? - kérdezek rá azonnal és ekkor villan be, mi is az a probléma, ami a családját már hónapok óta kerülgeti. Akár csak egy záporfelhő köröz a fejük felett és egyszerűen nem akar elmúlni. 

- Anyukám... - csak ennyit mondott és már tudtam mi történt szegény Johannaval. A világ egyik legkedvesebb asszonya távozott el az élők sorából, miközben én a gyönyörű időjárást ecseteltem magamnak. Tekintetemet még mindig az égen tartom és ekkor pillantok meg egy fényes hullócsillagot, amint elszáguld. 
Johanna volt az!
Könnyeim azonnal utat törnek és azonnal beugrok sötétített üvegű autómba, hogy magányomba sírhassam el magamat. Még mielőtt beleszólhattam volna a telefonba, Louis a túlsó végén kinyomta és bizonyára ő is éppen azt a tevékenységet folytatja most, amit én. Sír egy tökéletes asszony miatt. "

Niall semmi konkrétat nem tudott nekem mondani a telefonban, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is akart. Elég régen nem beszéltünk már, mindenki csak az újságok címlapján és az interneten látja a másik sikereit, amikre természetesen büszkék vagyunk. Talán eltávolodtunk egymástól, de annyira sosem fogunk, hogy a bajban ne egymást hívjuk. Szinte azonnal autóba ültem és most itt állok a kocsimmal a régi közös villánk kapu bejáróján és próbálom elfojtani az érzelmeket, amiket ez a ház hoz ki belőle. 7 teljes éve költöztünk ide be az X-Faktor válogatás után és majdnem 4 évig együtt is laktunk, aztán mindenki vett magának saját házat és csak a turné buszon voltunk már együtt. Szomorú nemde?
Hatalmasat ugrok, amikor az ablakon kopogást hallok. Azonnal oldalra nézek és teljes mértékben fel vagyok készülve arra, hogy több száz rajongóval lesz dolgom, de csak Harryt pillantom meg. Mosolyogni kezd rám barátságosan, de látom rajta, hogy nem igazán tudja kezelni a helyzetet ezért hátrébb áll és zsebre tett kézzel várja, hogy kiszálljak a kocsimból.
- Szevasz, haver! - nyújtom felé jobbomat, de ő csak hozzám lép és szorosan megölel. Nem tudom mire vélni hirtelen reakcióját, de kedvem nem éppen van megszakítani szóval csak szimplán vissza ölelek.
- Már egy éve...  suttogja maga elé meredve, mikor már elengedett és szomorúan, de még is mosolyogva néz rám. - Mi szél hozott? - kérdezi meg és ezzel szerencsére eltereli a szomorú múltról a gondolataimat.
- Niall hívott, de konkrétan nem mondta el miért is kell ide jönnöm az éjszaka közepén - mind ketten vállat vonva indultunk meg befelé és van egy olyan sejtésem, hogy Harry-t is a szőke barátunk rendelte ide.
Miért? 
Ahogy beértünk csend és meglepő tisztaság uralkodott a házban. Mikor is jártunk itt utoljára? Akkor miért néz ki ilyen szépen?
Azonnal megrohamoznak az emlékek. A lépcső korlátokon való csúszkálás. Soha sem volt csönd ebben a házban, a zene hangja mindig betöltötte az egész teret, most még is sehol semmi nyüzsgés. A konyha felé véve az irányt, azonban még is meghallunk egy ismerős dallamot a hangfalakból és kettő férfi hangot. Niall és Louis a jól ismert szólóikat éneklik a What Makes You Beautiful-ból. Lassan egy éve nem hallgattam meg ezt a számot sem és a forgatás emlékei mosolyt csalnak az arcomra. Próbáltam minden kapcsolatomat elvágni a One Directionben szerzett emlékeimtől, ugyan is mikor eldöntöttük, hogy kis szünetre megyünk nem gondoltam, hogy ennyire fájdalmas lesz az egész és, hogy ennyire fognak hiányozni.
- Nocsak, végre, hogy itt vagytok! - lép elő vidáman Niall és dudorászva lép oda hozzánk, majd egy-egy ölelést ad, akárcsak Louis. Zavartan állunk mind a négyen, és egyikünk sem tudja, vajon mit is kellene mondanunk. Most érzem csak igazán, mennyire is eltávolodtunk és hogy mennyire nem ismerem már ezt a három srácot, akik előttem állnak. Régen szinte mindent tudtunk egymásról és esténként órákat beszélgettünk, ma meg már csak azt tudom, amit a média közöl az egész világgal. A köréjük szövött hazugságokat.
- Mi folyik itt? - töröm meg a csendet és igyekszem a lényegre térni.
- Gondoltam ideje lenne találkozni és beszélgetni - vágja rá Niall lazán engem viszont csak felzaklat ez az egész helyzet.
- Miről is kéne beszélgetnünk? Srácok, engem vár otthon a családom és már igen késő van! - mondatomat egy intéssel zárom le és megindulok az ajtó felé. Érzem, hogy 6 dühös szem bámul engem, de mi már nem azok vagyunk, akik régen voltunk. Már nem vagyunk One Direction.
- Pont erről kellene beszélnünk! - indul meg utánam Lou és elkapja a karomat, majd maga felé fordít. - Ahogy mondod, családod van. De egyikünk sem tudta, hogy egyáltalán teherbe ejtetted Cherylt, a média is csak találgatott és kamuzott össze vissza, de még a haverjaidnak sem meséltél semmit!
Ebben a dologban igazuk van, hiszen még mindig nem nagyon közöltem semmit az emberekkel azon kívül, hogy a kisfiam 1 hónapja megszületett és hogy Bear Payne a neve.
- Eltávolodtunk egymástól - vallja be Harry a szomorú tényt, amivel mindannyian tisztában vagyunk. Ott ahol vagyunk helyet foglalunk és magunkba kezdünk el gondolkozni. Egy életre szóló barátságot kötöttünk egymás között és úgy véltük ez szétszakíthatatlan. Még is egyre inkább kezd kínossá válni a levegő körülöttünk és ezt csak magunknak köszönhetjük. Hagytuk, hogy a média és a főnökeink közénk álljanak és ügyesen szétszedjenek minket.
- Igazából! - szólal fel Niall és egy aprócska mosoly bújik meg a szája szélén. - Arra gondoltam, hogy újra összeállhatnánk. Hisz már 2 éve, hogy szétmentünk, a rajongóink egyre jobban kezdik elfogadni a tényt, hogy mi végleg befejeztük a közös zenélést, holott tettünk nekik egy ígéretet - Niall ötlete mindenkit hideg zuhanyként ér.
- Nem lehet. Nekem fél év múlva kezdődik a turném - szólal fel sajnálkozva Harry és szinte azonnal összetöri bennem azt a kicsike reményt is, ami felcsillant. Mindig is tudtam, hogy eljön a One Direction igazi vége, de amikor szünetre mentünk tudtam, hogy ennek még nincs vége, hiszen ennyivel nem fejeződhet be ez a gyönyörű időszakunk. Mostanában azonban egyre jobban kezdem azt érezni, hogy tényleg vége mindennek körülöttünk és ezek a fiúk nem lesznek ott, amikor az öregek otthonában sztorizgatunk a rég múltról.
- Az én albumom is most fog kijönni - ismeri el Louis is, amit érzek.
- Én pedig most dolgozom rajta - vallom be én is, ha már mindenki Niall ötlete ellen van.
- Mindenki megírja a dalait, kiadja az albumokat. Te pedig elmész turnézni és meglepetés képen még az is lehetséges, hogy mi is felbukkanunk és ott jelentjük be az újra összeállást. Miért zárjuk ki a dolgot? Tettünk egy ígéretet a rajongóknak - győzköd minket Niall és, hogy őszinte legyek engem teljes mértékben rávett a dologra. A legjobban ők és a banda hiányoztak az életemből. Szinte végig sem gondolom teljesen a felvetését, de úgy érzem nem is kell!
- Benne vagyok! - emelem fel a kezemet, miközben a másik két vonakodó srácra nézek. Követik a példámat, ami azt jelenti, hogy mindenki igennel szavaz Niall ötletére.

Ezt a pillanatot vártuk már 2 éve. Amikor egyszer csak jön egy telefonhívás. És mind egy, hogy mikor vagy éppen honnan is jön az a telefon, semmi sem számít mert mi visszatértünk!

2017. április 23., vasárnap

#Egy egész üvegnyi Csoda...

Minden porcikám viszolygott a gondolattól, hogy megmozduljak. Ösztöneim azonnal kikapcsoltak, és a látványon kívül, amire szegeztem tekintetemet semmi mást nem érzékeltem. Szégyen ide, szégyen oda úgy gondoltam, hogy a sírás lenne az egyetlen dolog, ami menedéket nyújtott volna a lelkemnek. Nem az én asztalom volt a gondolkodás, akkor viszont még is elmerültem a fertőben, ami az agyamban volt és szomorkodni kezdtem az amúgy is keserves életen. Mindig is az jellemezte, hogy csak tettem, amit éppen a szívem diktált, ennek ellenére akkor, és ott a falnak döntöttem a hátamat és szépen lassan lecsúsztam a földre. Mellkasomhoz húzott lábaimon keresztül bámultam az előttem fekvő nőt és akkor már csak egyetlen egy kérdés kavargott a fejemben. Miért?
„Blake az ajtócsapódás hallatán azonnal letette a kisautóját az autópályára hasonlító szőnyegre egy picike parkolóhelyre. Tudta nagyon jól, hogy ki érkezett haza és éppen ezért is kezdett el szélsebesen a nappali felé szaladni. Piciny orra nem hagyta csalódni, megérezte azt a kellemes illatot, amitől szíve mindig ellágyult és tudta, hogy biztonságban van a közelében. Az édesanyja illatát. Amint leért a lépcsőn a nő hátra pillantott és meglátta kisfiát, aki csak állt a lépcsőn hatalmas szemekkel meredve rá. Blake-nek azonnal összeszorult a szíve ahogy meglátta a szeretett nő gondterhelt arcát. Szemei fáradtak voltak, arca mintha 10 évet öregedett volna ez alatt az 1 hónap alatt, még is amint meglátta gyermeke mosolyát szája és vele együtt ráncai is egy felfele ívelő vonallá alakultak. A piciny fiú leugrott a lépcső utolsó előtti fokáról és anyukája felé kezdett szaladni.
- Anya, hát végre, hogy megjöttél! - Johanna azonnal leguggolt és a karjába zárta fiacskája apró és törékeny testét.
- Szerbusz drágám. Mondtam neked, hogy sietek haza - hangja kedves volt, akár egy idős hölggyé, akivel a piacon beszélgetünk el, ha gyümölcsöt veszünk, azonban hiába volt egekbe emelően gyönyörű szavai hangzása, még is érezhető volt benne a fáradtság. Szíve megnyugvást talált végre, amint belépett a házba és ezáltal végre elengedhette magát. Nem kellett semmiféle félelmet éreznie, ez volt az egyetlen hely, ahol elesettnek érezhette magát. Szemei lassan lecsukódtak, ahogy egyetlen gyermeke karjai a nyaka köré fonódtak, a levegőt akadozva fújta ki a tüdejéből. Ha nem lenne a kisfia most megengedné magának, hogy összetörjön és sírógörcsöt kapjon az elmúlt 1 hónapnyi szenvedés miatt. Azonban az életben akármi rossz is éri őt tisztában van azzal, hogy a kisfiának szavai, hatalmas szemei és mosolya mindenre gyógyír.
- Nagymama, anya hazajött! - kiabálta a kisfiú nagyanyjának, miután elengedte édesanyját. - Miért sírsz? - fordult vissza aggódó szemekkel anyukájához. Apró kezeit a nő meleg bőrére helyezte és óvatos mozdulatokkal próbálta meg letörölni a könnyeit. Olyan óvatos volt, akárcsak Johanna amikor először tartotta kezeiben alig 2,5 kilós gyermekét. Félt, hogy ha hozzá ér a pici baba azonnal elkezd sírni, vagy ami még rosszabb eltörik.
- Semmi baj édeském, csak nagyon hiányoztál ám nekem - hazudta egy apró mosollyal az arcán, de még is a legmegnyugtatóbb mosoly volt az. Ha az ember nem ismerné ezt a nőt, akkor el is hinné neki, hogy csak fiacskája hiánya viselte meg ennyire a törékeny lelkét, azonban ennél azért biztosan súlyosabb probléma állt a háttérben.
A kisfiú apró kezét újra az arcára helyezte és így szólt:
- Remélem tudod, hogy én egy nagy férfi leszek. Megfoglak mindentől védeni téged anya. Soha sem kell félned semmitől sem, ha én melletted leszek mert én egy erős és nagy ember leszek, aki sose fogja engedni, hogy bárki is bántson téged, vagy hogy bármi bajod essen!”


Az emlék felidézése után gunyorosan elmosolyodtam. Férfi lettem. Egy huszonéves megtermett igazán erős férfi, aki nagy ember lett. Belecsöppentem az üzleti világba, mint kávé hordó fiú és szépen lassan tizenévesen ellestem a fogásokat a nagyobb főnököktől. Nekik fogalmuk sem volt rólam, még a nevemet sem tudták és ezért sokszor láthatatlannak tűntem. Olyan hamar beletanultam a dologba, hogy pár év alatt egy igazi üzletembert ismerhettek meg a nevemben, aki többé nem volt hajlandó lefőzni egy espressot
.
Még hogy egy erős férfi lennék? 
Fejemben a gondolataim egyre jobban lehúzták az életkedvemet. Soha sem kattogtam még így semmin sem, de ha még is neki álltam volna a megoldást mindig a törés és zúzásban találtam meg. Az esetek többségében csak beleütöttem párat a falba és rendezni tudtam minden hülyeséget a fejemben. Kezem ökölbe szorult, torkomban egy gombóc nőtt, mellkasom egyre gyorsabban emelkedett fel és le. Akárcsak egy kitörésre kész vulkán, amiben már száz fokos a láva.
Pontosan 6 ember tartózkodott a szobában. Az első ő volt. A másik 4 orvosi stáb volt, akik pontosan 10 perce küzdöttek a nő életéért, talán már esélytelen volt. Az utolsó pedig én voltam, a sarokban kuporodva néztem, hogy melyik orvos éppen merre rohan és milyen eszközt vesz a kezébe. Elképzeltem magam kívülről , térdeimet úgy szorítottam, akárcsak egy kőszikla, arcomon semmiféle érzelem nem tükröződött, se fájdalom, se elkeseredettség, de még egy cseppnyi félelem sem. Testem néha-néha megrándult, homlokomon az izzadságcseppek versenyt futottak a pólóm kivágásáig.
Eleinte szememet le sem tudtam venni a nőről aki mellette térdelt és mellkas kompressziót végzett rajta. Ütemesen pontosan harmincat nyomott a mellkasára, amíg elő nem vették az újjáélesztő gépet és a széttépett inge alá helyezték aranybarna bőrére majd újra és újra kiütötték. Üveges tekintetemet hamar elvezettem róla és egy könnycseppet sem hullatva néztem az oldalra hanyatlott kezét, amelyen mint mindig ékszerek tömkelege sorakozott.
- Uram…- tekintetemet az előttem guggoló hölgyre emeltem. A nő megszokott módon pirult el és nézett a cipőjére. Legszívesebben azonnal felhorkantottam volna, hogy mennyire is tipikus a reakciója.
Nem egyszer ejtettem már zavarba nőt pusztán csak a mosolyommal, vagy a nézésemmel. Az évek során rájöttem, hogy a nők az olyan pasiktól olvadnak el, akik nem foglalkoznak az érzéseikkel és magasról tesznek rá, hogy milyen kapcsolatot is akarnak. Megvan az elképzelésük egy tökéletes szerelemről, aztán még is beleszeretnek egy magamfajta férfibe. Ironikus, nemde? Egyszer régebben egy idősebb nő egy éjszaka után leelemezett engem és meg kell hagyni tökéletesen igaza volt.
„Blake te megtestesíted a tökéletes férfi fogalmát. Az állad kissé szögletes, a szemeid gesztenyebarnák, a mosolyod, amit egyébként nem sokszor láthat az ember, tökéletes és arcod gödröcskéi akkor is előbukkannak, ha éppen szigorúan próbálsz nézni. Hajad rendezetlen, de még is olyan szexis, hogy minden nő arról ábrándozik bár ő lehetne a szerencsés, aki egy éjszaka során belevezeti ujjait.”
Gondolataimból az előttem immáron térdelő dokinő mély lélegzetvétele szakított ki. Lassan fújta ki a beszívott oxigén mennyiséget és rám emelte hatalmas kék szemeit.
Hmm, zavarba hoztam, mily meglepő
 - Uram…- torka száraz volt, ezért megköszörülte és csak utána kezdett bele újabb mondandójába. – Rokoni kapcsolatban állt a hölggyel? – fogalmam sincs milyen indíttatásból, de bal kezét megindította felém, azonban mielőtt hozzám érhetett volna megállította és szúrós tekintetem miatt okosabb döntésnek vélte visszahúzni. Szemeimet lehunytam és hálát adtam az égnek, hogy nem ért hozzám. Mit gondol, ha nem rokoni kapcsolatban lennénk, akkor megviselt volna ennyire a dolog?
- Igen – gondolatbeli monológom helyett inkább csak ennyi választ adtam. Miért is mondanék ennek a nőnek bármit is? Évek óta nem beszéltem senkivel sem mélyebben, talán 10 évesen volt utoljára egy hosszú beszélgetésem a pszichológussal, akihez azóta sem mentem vissza. Már egy ideje próbálom elzárni magamtól a fájó, külső hatásokat, hogy ne keljen semmit sem éreznem.
- Milyen közeli hozzátartozója? – a kérdést szinte suttogva tette fel. Félt tőlem, amit helyesnek tartottam. Mindenki fél tőlem, a merev külsőmtől, ami még is mindig megnyugvást sugároz az emberek felé. És ki tudja, talán ez a megrögzötten merev külső egy pszichopatát, egy baltás gyilkost rejt maga alatt és csak is ezzel a szigorú tartással tudja magát ketrecbe szorítani.
Megvető tekintettel néztem először a dokira, aki összerezzent és ismét a karóráját kezdte nézni. Majd tovább vezettem és megpillantottam a gyűrűs kezet ismét, ami most már egy fehér lepedő alól kandikált ki, azonnal tudtam mit jelent. Élettelen.

- Az édesanyám…volt.
Anyu.”
A pohár, ami nemrég még az asztalon volt, immáron a számnál jár és a tartalmát legurítottam, ma este már jó pár alkalommal. A drága vodka mardosó érzéssel gördült végig a torkomon és egy fanyar morgással nyugtáztam, amikor már a gyomromban volt. Talán tinédzser koromban szerettem meg ezt az italt, amikor rátaláltam otthon a szekrény mögötti kis rejtekhelyre. Anya nem tudott semmiről sem, soha sem volt otthon, ezért nem is foglalkozott azzal, hogy éppen melyik piát bontom fel egy nehéz nap után. Keserű ízét azonban azóta is néha egy-egy grimasszal tudom elviselni, ennek ellenére még is ez volt az első dolog, amit a pincérlánytól kértem, a többit viszont későbbre szánom…
- Na Blake, melyik táncoslányt pécézted ki magadnak mára? – Jakson Ive bökte meg oldalamat, miközben még egy kört rendelt nekünk a hiányos öltözetű pincérlánytól, aki éhes tekintettel mért végig engem.
Túl könnyű préda lennél kislány, úgyhogy csak azért sem.
Jakson mindig is rendes srác volt, néha szeleburdi, soha sem volt olyan komoly, mint én. Reklámproducerként tevékenykedett és igenis nagykutyának számított már elég fiatalon, ugyan is apjától hamar átvette a céget. A nők többsége ölni tudott volna azért, ha megtudja szerezni őt, de ő hallani sem akart senkiről, csak is egy nő képe lebegett a szemeiben. Maria egy táncoslány volt, mégpedig ebben a bárban, ahova szinte minden héten vissza járunk, csakhogy megszerezhesse az elérhetetlen lányt magának.
A hely nem volt valami nagy, de pont kellemes volt és az asztalunk is tökéletes helyen volt. Ez volt az egyetlen eldugott kis box az egész bárban. A színpad pont jól látható volt és ez azért is volt fontos, mert Maria a ma esti legénybúcsú táncoslánya.
- Azt hiszem ma kihagyom – válaszoltam nyers hangon, majd kortyoltam egy nagyot a kezemben levő pohárból. Az ital ma már nem az első volt számomra, így most már egyre kellemesebbnek éreztem az ízét. A bárban egyetlen egy csinos lányt sem láttam, így gondolataim és vágyaim nem találnak ma kielégülésre.
- Pedig a pincérlány szívesen jelentkezne szerintem – nevetett fel hangosan Marcus és a lány felé bökött, aki a pult mögött egy koktélos poharat rázogatott, miközben engem nézett. A lány szája azonnal hatalmas mosolyra húzódott, de engem egyáltalán nem hatott meg, inkább néztem a vodkás poharat a kezemben, aminek minden cseppje enyhíti vágyaimat.
- Megyek, elszívok egy cigit – bőrkabátomat leemelve a székem támlájáról indultam meg a teraszra. A megszokott viseletem általában öltöny, ritka alkalmak egyike volt, amikor egy fekete nadrágot viseltem fehér inggel és bőrdzsekivel. Az igazat megvallva szerettem mindig is ilyen kényelmesen öltözni, de amint bekerültem az üzleti szakmába muszáj volt felfrissítenem a ruhatáramat és komolyabb darabokra váltanom.
Belső zsebéből előhalásztam a doboz cigimet, amit igaziból csak ilyen alkalmakkor veszek a kezembe. Nem vagyok láncdohányos, inkább csak alkalmi. Az alkohol és a cigi az a méreg, ami nem hagy külső nyomokat a testemen, és mérgezhetem magam velük olyan mennyiségben amennyiben csak akarom.
A teraszra érve azonnal a számhoz emeltem és meggyújtottam. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a nikotin a tüdőmbe ér és kitölti azt, majd kifújtam a füstöt és sétálni kezdtem. A bár egy parton volt, a terasz pedig már a víz fölé nyúlt. Mivel sötét volt egyre beljebb sétáltam a hosszú móló szerűségen, majd a végéhez érve csukott szemmel élveztem a lágy szellő fuvallatait az arcomon. Az éjszakai fények és a víz fodrozódása szinte romantikussá tette a helyet. Alkaromat a korlátra tettem és úgy próbáltam kiélvezni a csendet, amit szinte tudtam, hogy valaki elfog rontani.
- Maga is menekül a sok ember elől? – halk kopogással haladt felém az illető, aki az imént csilingelő hangján megszólított. A hideg is kirázott az édes hangtól és az emberekbe vetetett nulla bizalmam miatt azonnal megfordultam. Egy alacsony, húszas évei közepén járó nő állt előttem. Haja kontyba volt fogva a feje tetején, de pár tincs kikandikált oldalt. Sminkje pont elég volt, már szinte természetes. Trikója tökéletes betekintést engedett dekoltázsába, szoknyája pedig épphogy eltakarta fenekét. Köténye azonnal elárulta, hogy ezen a helyen dolgozik, azonban én még sem láttam eddig még soha.
- Tudja… - szólított meg újra, majd magassarkúját lerúgva magáról mellém tipegett. Amúgy is alacsony volt hozzám képest, de így még kisebb volt, azonban abban a cipőben képtelenség lehet menni, nem ám még dolgozni. – Ez az én rejtek helyem, és ide soha senki sem jön ki, félnek a sötéttől, pedig én úgy gondolom az éjszaka egy rejtekhely a mocskos kis titkainknak! – hangjában volt némi játékosság és mondandója után elnevette magát, majd felém fordult aprócska testével. Számat egy kisebb mosolyra húztam, miközben derűs arcára néztem és ez a reakcióm volt az, ami még engem is meglepett.
Rejtekhely? A mocskos kis titkainknak? Mi lenne, ha te lennél az enyém? Kabátom zsebébe nyúltam és elővettem a cigis dobozomat, majd kezemet felé nyújtva kínáltam meg belőle. Azonnal el is fogadta, majd szájába helyezte. Farzsebemből kivettem az öngyújtómat, cigimet a számba tettem és koncentrálva gyújtottam meg a szájában levő tárgyat.
- Köszönöm, de tudja, ha még percekig nem szólal meg, akkor kezdem azt hinni, hogy egy baltás gyilkossal állok szembe – nevette el ismét magát, miközben mintákat próbált a levegőbe fújni a száján kiszivárgó füstből.
Nem szoktam sokat beszélni, mert, ha az ember fecseg akkor elárulja milyen is a jelleme és én azt nem akarom.
- Nem szokásom felesleges szavakra fecsérelni az időmet – komor tekintetem ismét visszatért azt arcomra, ő pedig azonnal abba hagyta a mosolygást és felhúzott szemöldökkel figyelte, ahogy pár slukkot szívok ki a cigimből. Ahogy tüdőm egyre jobban telt fel nikotinnal szívem annál jobban nyugodott le. 
Rád emlékeztet a cigi füst, anya! 
- Hát akkor miket csinál helyette? – kacéran lépett hozzám közelebb. Hiába húzta ki magát az én 180 centimhez képest sehol sem volt a kicsi termete, de amint belenéztem a szemébe hirtelen mindent máshogy véltem látni. A lány többé nem volt lány, inkább nő. Ugyan olyan játékos akárcsak én.
- Felfedezem azt, amit a test szeretne és aminek az elme nem szab határokat, de gondolom ez magának nem új információ – köztünk levő távolságot még jobban átszeltem. Mellkasom csodás kebleihez nyomódott, kezem derekára csúszott szépen, lassan. Nem akartam elijeszteni, bár a szemében a félelem cseppet sem látszott meg.
- Mit gondol, a barátnőjének ellenére lenne, ha ma este át kéne engednie magát nekem? – a kérdés olyan hirtelen ért, mint a villámcsapás. Ez az igazi nőiesség. Sosem szerettem azokat a lányokat – mert hát azokat nem tudom nőnek nevezni, - akik mindent eldobva rohantak a karomba egyetlen egy szó hallatán. Egy nő legyen nő. Legyen meg benne a tartás és tudjon térdre kényszeríteni egy férfit, mert igazán csak ezek ellen a nők ellen jó harcolni.
- Nekem nincs olyanom, na és a maga vőlegénye mit szólna? - kérdésem feltétele közben bal kezét felemeltem szemmagasságába, hogy jobban szemügyre tudjam venni a hatalmas gyémántberakásokkal díszített gyűrűt. Biztosan gazdag férjet talált magának.
Nem ő az első nő, aki a barátja karjaiból szaladt hozzám, én viszont még is tárt karokkal vártam őket. Nem az asztalom hűségesnek lenni és ezért talán a nőktől sem kellene elvárnunk ugyan ezt.
- Tisztában lehet a kockázattal, hogy ha egyszer elenged maga mellől, nem biztos, hogy visszatérek oda – ez volt az utolsó csepp a pohárban, megcsókoltam. Meglepetésszerűen érhette az ajkam támadása, de nem tudtam ezzel foglalkozni. Egy istennő állt előttem tetőtől talpig, aki képes lenne talán még engem is térdre kényszeríteni és ezt a lehetőséget nem hagyhattam kifolyni a kezeim közül.
Aprócska derekába úgy kapaszkodtam, mintha a mentőövem lett volna egy hatalmas óceánban. Nehezen ért el engem ezért lábujjhegyen állva viszonozta ajkaim játékát. Nyelvemmel azonnali bejutást kértem tőle, amit meg is adott, azonban pár másodperc után elhúzódott tőlem, lehajolt a cipőjéért és közben megragadta hatalmas kezemet amiben az övé eltűnt.
- Jöjjön, megmutatom magának milyen is egy igazi nőt! – kijelentésére azonnal megálltam és ezáltal őt is vissza rántottam magamhoz. Úgy álltam ott akárcsak egy kőszikla, akit még egy hatalmas hullám sem tudna megrengetni.
- Nem gondol magáról egy kicsit sokat? Miből gondolja, hogy még nem voltam igazi nővel? – egyik szemöldökömet a magasba emeltem, és a bunkó stílusomon gondolkoztam el.
Blake! Vegyél vissza, különben ma is a saját magad magányában szórakozhatod álomba magad.
- Áh, szóval csak magának osztottak ma „nagyképűség” kártyát. Rendben, de ha nincs igazam, akkor szóljon és már itt sem vagyok – két kezét védekezően maga mellé emelte és győzedelmes mosolyát szinte lehetetlen lett volna levakarni. Tudta, hogy megfogott ott és akkor ezért inkább csöndben maradtam, majd előre mutattam jelezve, hogy induljon el és mutassa merre megyünk.
A bárban egy ajtóhoz mentünk, ahol egy biztonsági ember állt. Az aprócska lány kivillantotta neki hatalmas mosolyát, és a nagy ember készségesen nyitotta ki előtte az ajtót, ami egy lépcsőházhoz vezetett. Alig mehettünk 1 emeletet, amikor zsebéből előhalászott egy kulcsot és kinyitott egy ajtót. Az előszoba elegánsan volt berendezve, ahogy beléptünk a nappaliba megcsapott a parfüm és az olcsó pia szag. Talán itt lakik a vőlegényével, aki bármelyik pillanatban haza érkezhet? Se baj, nem ez lenne az első alkalom, hogy egy nő miatt kelljen verekednem.
Tisztán emlékszem az elsőre…
„A férfi már a földön feküdt. Blake pillanatok alatt termett a szobában, szélsebesen szedte le a férfit az anyjáról és kezdte el puszta ököllel ütni, ahol érte. A fiú szeme lángolt, akárcsak minden egyes idegvégződése. Izmai megfeszültek, homlokán másodpercek törtrésze alatt megjelentek az első izzadságcseppek, amik inkább az idegnek voltak betudhatók, mintsem a félelemnek.
- Hogy. Merészelsz. Az. Anyámhoz. Érni. Te. Barom? – minden szót tagoltan és üvöltve ejtett ki, de közben ütött is egyet-egyet a férfi arcára, amit már teljesen vér borított. Blake anyja csak percek után fogta fel mi is történik és fia után ugrott, aki érintésétől azonnal lenyugodott. Felállt a földről, de egy percig sem nézett bele édesanyja könnyáztatta szemébe, mert tudta, hogy a földön fetrengő férfit véresre és kékre verte. Amint kifújta az összes levegőt, amit még pár perce vett be tüdejébe, erőt vett magán és még egy hatalmasat rúgott a férfi gyomorszájába, aki azonnal vért köpött maga elé a frissen porszívózott, fehér szőnyegre”
Az volt az első alkalom, hogy kezet emeltem bárkire is, de sajnos nem az utolsó.
- Kér egy italt? – a lány hangja azonnal kiragadott mocskos múltam undorító részletei közül, fejemet felé kaptam és szinte azonnal tudtam, hogy mit akarok.
Miért kérnék csak egy italt, ha enyém lehet egy egész üvegnyi csoda?
- Magát kérem most már! – kijelentésem ismételten egyszerű volt és lényegre törő. Talán a mai napom leghosszabb mondatát intéztem most felé és számomra elég is volt a szavak általi beszédből. A testek nyelvén sokkal, de sokkal jobban értek.
Tarkójánál fogva húztam a számhoz, amit készségesen fogadott is. A csókunk előrehaladtával nem csak számomra vált fullasztóvá a levegő, hanem neki is ugyan is lihegve váltunk el egymástól. Ajkamat azonnal aprócska nyakára vezettem és csókokkal hintettem minden egyes centiméterét, miközben kötényével játszadoztam. Apró nyögéseiből tudtam, hogy tetszik neki, amit csinálok. Miközben derekába vájtam ujjaimat ő az ing gombjaimmal játszadozott és pár másodperc után a fehér anyag a lábunknál landolt. Piciny tenyere azonnal felfedező útra indult mellkasomon, aztán lefelé haladt a kockáim irányába, majd a nadrágomnál megállt. Határozott mozdulattal nyúltam feneke alá, emeltem fel miközben ő a lábait csípőm köré kulcsolta és körmeit a hátamba vájta. Hátát nekidöntöttem a falnak, de előtte még megszabadítottam a felsőjétől, szoknyája pedig már teljesen felcsúszott a derekára. Alakja nem tartozott a sovány lányok körébe. Derekát sokkalta több hús borította, mint az eddigi lányokét, akikkel voltam, de őszintén szólva ez volt az, ami az ínyemre való volt. Minden csókomba beleremegett, még is ahogy megérintett én sem tudtam közömbösen nézni rá.
Minden férfi életébe jön egy nő, aki csak úgy berobban a nagy semmiből és nyomot hagy maga után. Vagy egy törött szívet vagy egy felejthetetlen emléket, de nem megy el anélkül, hogy valamit meg ne változtatott volna a kiszemelt pasiban. A Sors néha esztelen játékokat játszik, remélem most nem én vagyok a kiszemeltje.

Blake, semmivel sem több ez a nő, csak a mosolya más, a szeme, a nézése, a szíve és ő nem fog bed
őlni neked.

Meztelen hasán feküdt és még így is gyönyörűek voltak a vonásai. Haja lazán omlott a hátára. A szatén takaró épphogy csak a fenekéig volt felhúzva. Minden férfi álma feküdt ebben az ágyban. Háttal ültem neki az ágy szélén, a nadrágom már rajtam volt, az ingem a kezemben, de valamiért még sem tudtam megtenni azt, hogy felöltözök és elmegyek.
- Tudja, minden nő miután elalszik, elárulok nekik valamit magamról és talán emiatt vagyok még én, ez segített abban, hogy ne csavarodjak be. – magam elé kezdtem bámulni üveges tekintettel és felidéztem anyám emlékét, ahogy ott feküdt a karjaimban. Könnyek versenyeztek lefele arcán, ahogy küszködött a szavakkal és azzal, hogy ne köpjön fel ismét valami véreset. Az volt az első alkalom, hogy felnőtt férfi létemre elsírtam magamat. A következő percek akkor olyan lassan teltek el, mintha órákig tartottam volna a karomban, és már csak arra lettem figyelmes, hogy egy erős férfikéz ránt fel a padlóról, majd hátrálni kezdek a falig, ahol összerogyok. – A kezeim közt halt meg. Fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne tennem, hogyan vehetném el tőle azt a mérhetetlen fájdalmat, amit egész életében érzett. Nem segíthet az ember egy halálos betegen. Azonban ezt abban a pillanatban nem tudtam felfogni, mindent megtettem volna, csakhogy újra láthassam kedves mosolyát, érezhessem szoros ölelését… - mondandóm befejeztével eszméltem csak rá arra, hogy egy aprócska kéz simogatja a hátamat. Azonnal felpattantam az ágyról, légzésem rendezetlenné vált, szívem kalapálni kezdett a tudattól, hogy valaki hallott egy kicsi kis részletet is a múltamból. A lány kedves mosollyal nézett fel rám, a takaró már semmijét sem fedte és ez cseppet sem töltött el izgalommal, inkább zavarni kezdett.
- Végig néztem ahogy a vőlegényem testéből kiszorul az utolsó csepp levegő is és nem tehettem semmit sem. Érzéketlenné váltam akkor. A világ megszűnt velem forogni, és úgy próbáltam beindítani, hogy szinte minden férfi ágyába bemásztam, aki egy kicsit is irányítani akart engem. Te voltál az első, aki nem hagyta magát az irányításom alá vonni, és ez tetszik – vallomása meglepett és még mindig sokkban voltam attól, hogy hallotta életem legrosszabb eseményét. Egy hatalmas lélegzetet vettem, amit akadozva fújtam ki és vissza ültem az ágyra, majd szembe néztem vele.
- Hiába bontanál le egy sor téglát a szívem körül… - kezdtem bele mondandómba és láttam, hogy azonnal szólásra nyitja a száját, miközben tenyerét a szívemre helyezve folytatta:
-  Én azonnal építeném a következőt!


2017. április 14., péntek

#Egy perce sem volt hiba...

A hotel szoba ajtaja szokás szerint nyitva volt. Furcsának találtam, de szinte azonnal tudtam az okát, hiszen az SMS-ben pontosan ez a cím volt nekem megadva. Már 5. éve járatjuk egymással a bolondot. Elővigyázatosság képen, miután beléptem átfordítottam a zárat és elkezdtem keresni őt. Tudtam, hogy minden lépésemmel egyre közelebb kerülök hozzá, a szívem ezerrel vert, de még is átjárta egy csöppnyi fájdalom is. Érezem, hogy a házban van, és hogy csakis egyedül rám vár ezen a napon.
A fürdőben halk hangokat hallok, ezért lábaim ösztönösen arra veszik az irányt és útközben ledobom magamról a táskámat és a kabátomat. Úgy is felesleges lesz rajtad minden ruha. Az ajtón belépve megpillantom őt. Hátán az izmok tökéletesen kirajzolódnak, ahogy az utolsó gyertya felé hajol és meggyújtja azt. Haja rendezetlen és kissé vizes, ami azt jelzi, hogy nemrég tusolt. Meztelen testét csupán csak egy, a csípőjén lógó nadrág takarja el előlem. Tökéletes, mint mindig.
- Hát eljöttél - amint meghallom hangja mély búgását lehunyom a szememet, és csak arra próbálok koncentrálni, hogy lábaim ne remegjenek ennél is jobban. Hogy tud már csak a hangja is ilyen hatással lenni rám?
- Mint minden évben - válaszol neki pár másodperc elteltével és a szívemben ismét érzem az izgatottságot, de a félelmet is. Túlságosan is rossz előérzetem van a ma estére nézve.
- Minden évben... - száját azonnal összeszorítja épp úgy, mint szemeit és azonnal felém fordul végre. Illata megcsap, azonban nem sokáig tudom élvezni a csodálatos csoki aromát, mert szája egyből megtalálja az enyémet és egyre többért kutat.
Mikor megláttam az üzenetét és hogy ismét a városban van a szívem majd kiugrott a helyéről örömében. Az agyam teljesen elzárkózott a gondolat elől, hogy újra betegyem a lábamat egy olyan légtérbe, ahol ő van. Folyamatosan azt sugdosta, hogy nem lenne okos döntés és én ezzel már a második év óta tökéletesen tisztába vagyok.
Hiányzott már ez az érzés. 1 éve, mikor legutoljára a karjában voltam megfogadtam, hogy soha többet nem jövök vissza és most még is minél többet kívánok belőle és a testéből. Ez egy őrült körforgás. Ő elcsábít én belemegyek, aztán egy őrületes éjszaka után itt hagyom azzal a mondattal, hogy soha többet nem fog látni. A tervem kicsit befuccsolt idén is azt hiszem.
És most? Ismét a karjaiban lehetek, nem kell semmi terhet éreznem, mellette minden olyan könnyűnek tűnik. Elengedhetek mindenféle érzelmet, terhet és csak is arra koncentrálhatok, hogy mi is a jó nekem. Az irányítása alá von ismét és lábaim maguktól kezdenek utána indulni, miközben csókunkból ki nem szakadva veszi le rólam az ingemet és a szoknyámat.
- Borzasztóak a nők - neveti el magát, amint rám pillant. Ó egek, az a nevetés! Engem is mosolygásra késztet és pirultan szegem le a tekintetemet, de ő erre azonnal reagál, állam aláhelyezi 2 ujját és felemeli a fejemet pont annyira, hogy csokoládé barna szemeibe tudjak nézni. - Amint rájöttök egy férfi gyengeségére azonnal kihasználjátok. 5 éve a hatalmas szemeid, aztán a magassarkú, 3. évben a rúzs, másodikban az az édes nevetés tavaly pedig a harisnya. Most minddel együtt betipegtél ide és tessék, teljesen a vonzásod alatt vagyok - ismeri el bólogatva és kezemet el nem engedve egyet hátralép miközben végigmér. Tudom, hogy tetszik neki a látvány. Éveken keresztül analizáltam őt igaz, hogy csak egy-egy éjszakát voltam vele még is minden rezzenését megfigyeltem, és ezáltal rájöttem mivel is tudom az ujjaim köré csavarni.
Melyik nőnek lenne a célja a tökéletes pasi elszalasztása?
Ismét vissza lép hozzám, azonban most már nem a számhoz közelít, hanem a nyakamhoz tér le. Hát újra megteszem? Meg ám! De miért jó nekem az a fájdalom, amit másnap reggel és a többi jó pár napon át átélek?
Gondolataimból azonnal kiszakít, amikor keze a nyakamról lejjebb csúszik és melleim után a fenekemet találja meg. Szemeim kipattannak és egy hirtelen ötlettől vezérelve lököm el magamtól. Szemei kikerekednek és tudom, hogy magyarázatot követel.
- Ti férfiak sem vagytok ám különbek - vágok vissza ugyan azzal a monológgal, amivel ő állított nekem pár perccel ez előtt. Hajamba túrok és próbálom leplezni zavaromat. Fogalmam sincs hogyan folytassam mondandómat, de valahogy muszáj lesz.
- Tessék? - lép eggyel közelebb hozzám és szemeiben látom az értetlenséget, de a csábítást is. Egyik szemöldökét fel míg száját féloldalas mosolyra húzza. Tudja, hogy ez a gyenge pontom és nehezen tudok neki ellenállni, most azonban ha már elkezdtem monológomat be is fogom fejezni.
- Ne! - szólalok fel és kiteszem a kezemet annak jeléül, hogy ne merjen még egy lépést megtenni felém. Mellkasa a tenyeremnek ütközik utolsó megmozdulásakor. - Nem húzhatjuk ezt tovább, beszélnünk kell - nyögöm ki nagy nehezen és a mögöttem levő falnak dőlök. Érzem, hogy a szívem összetörni készül és olyan mérhetetlen fájdalom fogja átjárni a lelkemet, mint még soha.
Egy ilyen férfi nem véletlenül csak néhány alkalomra akar engem, ebből tudom, hogy soha sem lehet köztünk olyan elmélyült kapcsolat, mint amilyet én mindennap magamnak elképzelek.
Egy tökéletes szépfiút hogyan is foszthatnánk meg a csábítástól és a vadászattól, ami számára az életet jelenti? 
- Rendben! - higgadt hangon válaszol és ami még jobban meglep, hogy a kanapé felé veszi az irányt, majd leül és maga mellett megpaskolja az üres helyet jelezve, hogy menjek én is oda. Szinte azonnal ugranék, de ismét az eszemre hallgatok és egy apró fejrázással jelzem, hogy nekem tökéletes itt, ahol most állok.
Könyökével a térdeire támaszkodik megdörzsöli az arcát, majd beletúr selymes hajába. Oh, mennyire szeretném én is megcsinálni ezt a mozdulatot! Keserű tekintettel néz fel a szemembe.
- Én igazából nem tudom mit mondhatnék - vallja be és látom rajta, mennyire össze van zavarodva.
- Én igen - fonom össze határozottan a karjaimat mellem előtt és próbálok komolynak tűnni. - Neked nem okoz nehézséget ez az egész? - vonom fel szemöldökömet.
Néha néha találkozunk egymással egy-egy éjszakára és még soha sem történt meg az, hogy átbeszélgettünk volna vagy éppen elmentünk volna valahova. Megegyezünk szinte mindenben, amit eddig egymással csináltunk, azonban minden egyes nélküle töltött napon úgy éreztem, hogy valami hiányzik és valamit ott hagytam nála. Igaz nem a szívemet, de valamit mindig elvitt belőlem.
Látom rajta, hogy nem hajlandó válaszolni és éppen ezért a szívemből mintha kitépne egy darabot. A gombócot lenyelve torkomból próbálom meg folytatni gondolatmenetemet.
- Nem mondhatod, hogy nincs összhang közöttünk, de még is csak akkor találkozunk, mikor valamelyikünknek eszébe jut - kicsit feljebb emelem a hangomat és fel alá kezdek járkálni. Egyáltalán nem vagyok már nyugodt, legszívesebben oda bújnék hozzá, hogy nyugtasson meg, de nem éppen vagyunk olyan kapcsolatban.
- Tudom mire akarsz kilyukadni - érzem, hogy engem néz, de mivel háttal állok nem látom. Könnyeimmel küszködök és ezért is nem fordulok meg. Nincs szükségem arra, hogy talán az utolsó alkalommal ezt lássa rajtam. - Lora, őszinte leszek veled! - hallom, hogy feláll és egyre közelebb ér hozzám. Szívem azonnal heves reakciójával jelzi ezt nekem. Megfordulok és felnézek mogyoróbarna szemeibe, amikben most, némi fájdalmat látok. - Ismered az életem azon szakaszát, amibe egy nő nem fér bele. Egyszerűen nem férhet bele. Pont ezért értettem meg veled magamat egy bizonyos időben, mert egyikünk sem akart többet. Aztán teltek a hónapok és az évek és egyre jobban megszoktuk, hogy ott vagyunk egymásnak testileg, de lelkileg is. Közel kerültél a szívemhez, de ebből semmi komoly nem lehet, ezt te is tudod! - a kést belém döfte. Megforgatta. Újra és újra. Hagyom hogy a könnyeim szabadon follyanak végig az arcomon az ő szeme láttára. Megfordulok és felveszem az ingemet, a kabátomat, belebújok a cipőmbe, majd az ajtó melletti kis szekrényről felveszem a táskámat. Még utoljára vissza fordulok, mert vissza kell hogy forduljak és az emlékezetembe véssem ezt a tökéletes pasit.
- Már az elején tisztában voltam vele, hogy hiba lesz egy énekessel bárminemű kapcsolatot kezdenem - mosolyodok el halványan és a szemébe nézek. Tudom, hogy neki is fáj mind ez, ami most történik, de ő talán sokkal hamarabb kifogja heverni ezt, mint én.
Neki ott a banda, ott vannak a rajongói és ott vannak a haverjai, akik mindenben kiállnak mellette és átfogják segíteni ezen a nehéz helyzeten.
Hogy gondoltam, hogy beleszeretek Liam Paynebe? Őszintén szólva nem tudom. Egy éjszakás kalandnak indult aztán jött a második, harmadik és csak nőtt az együtt töltött idők száma. Egyetlen egy pillanatát sem bántam meg, csak azt, hogy elhittem ebből bármi is kisülhet.
- Egy perce sem volt hiba, Lora! - hangja halk és még így is hallom, hogy elcsuklik. Megindul felém azonban a tompa fény ellenére is, mintha egy könnycseppet látnék lecsordulni az arcán. Időm sincs jobban megnézni, ugyan is elkapja a nyakamat és a száját enyémre szorítja. Minden szomorúsága és fájdalma átérződik és csak ekkora kezdek felvilágosulni, hogy ez az utolsó csókunk ezért én is minden érzelmet beleadok, hogy tudassam vele, nem akarok elválni tőle.
- Csak talán egy - nézek fel csokoládé barna szemébe, miután ajkaink elváltak egymástól. Lihegve igazítom magamra a kabátomat és letörlöm kósza könnyeimet.- Az, amikor beléd szerettem!

2017. április 11., kedd

#Születés

A kórházi folyósok esténként általában csendesek. A nővérek motoszkálása, hajnalban egy-egy vérnyomásmérő hangja hallatszik jobb esetben. A betegek pihennek, míg a szervezetük küzd a bennük lakozó betegségek legyőzése ellen. Semmi más nem villan fel a szemünk előtt, amikor meghalljuk az épület nevét csak negatívitás, borzongás és talán még a halál is. 
Azonban egyetlen egy osztálya van minden kórháznak, ahol az élet soha sem áll meg és azon a helyen zömében csak boldogság lakozik. A szülészeten akár minden másodpercben egy újabb élet mutatja be hangos sírását, ami az anya és az apa szíve számára is egyaránt szívmelengető.

A fájdalom elviselhetetlen és szinte kibírhatatlan. Minden porcikám egyre nehezebb és súlyosabb, még így is, hogy a kocsiban ülök a kórház fele menet. Az ülés kényelmetlen, de ha állnom kell az a helyzet is az lenne. A derekamra mintha ólom súlyt helyeztek volna és semmiféle pozícióban nem tudok megmaradni 5 másodpercnél tovább.
Amikor az ember megtudja, hogy egy élet növekszik benne, sosem gondolná, hogy eljön az a pillanat is, amikor az a piciny élet meg is akar majd születni. A boldogság akkor annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy nem is gondolunk rá, milyen borzalmas lesz a vég. Elkezdjük tervezgetni a baba szobát, holott még a pici lény nemét sem tudjuk, de ez egy cseppet sem zavar minket. Aztán gondolkozunk azon, hogy vajon fiút vagy lányt lenne jobb elsőre világra hozni. Felvetjük magunkban azt is, hogy először legyen fiú a megszokott sztereotípia miatt. A fiú biztosan megfogja védeni a húgocskáját, azonban rájövünk arra is, hogy a legtöbb testvéreknél ilyen még nagyobb a verekedések aránya. Éjt nappallá téve gondolkozunk azon, hogy vajon milyen babakocsit vásároljunk és hogy hogyan fogjuk felszerelni a baba zárakat a hűtőre és a wc-re.
Felkészülni ezekre a bonyolult feladatokra lehetetlen, de amire egyáltalán nem lehet az a szülés. Könyvek milliói elolvasása után sem lehet átélni ezt az egész fájdalmat, ami pontosan 20 másodperce fokozódik egyre jobban, majd egy hirtelen pillanatban el is múlik. Azonnal a hasamhoz kapok, de megkönnyebbülten is fújom ki a bent ragadt levegőt, amint megérzem, hogy enyhül a fájdalom.
Egy kezet érzek meg a combomon, felnézek tulajdonosára. Egy kék szempár néz le rám a kocsi ajtajából és hatalmas mosolyát el sem tudná takarni semmivel.
- Készen állsz? - kérdezi csupa őszinteséggel a szemében én viszont továbbra is csak sírni tudok. A hormonjaim bizonyára örömtáncot járnak és az egyik pillanatban még a boldogság miatt sírok, a másikban pedig már egy pici porszem miatt is képes vagyok hisztit csapni, hogy az miért ott van ahol éppen van.
Válaszadás képen hevesen kezdem el rázni a fejem, de azért közben rámosolyogok könnycsepp tengerem közül. Gondolatban biztosan fejbe vághatja magát. Hogyan is lennék készen egy ilyen megpróbáltatásra?
- Annyira szeretlek! - egy csókot nyom izzadt homlokomra és kisegít a kocsiból egy tolószékbe, amit az ápoló fiú hozott nekem. Szinte azonnal megindul velem a bejárat felé, azonban Brian lemarad és a pánik egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam. Tudom, hogy a csomagjaimat hozza utánam és pár perc múlva már a kezemet fogja fogni, de még is ezekben a pillanatokban mindenkinél jobban rá van szükségem.

A csomagtartót kinyitva igyekszem kikapkodni minden táskát, amit bedobáltam még otthon és remegő kezekkel csukom le, majd dugom be a kulcsot a lyukba és zárom le az autót. Fogalmam sincs Sharont merre vihették és hiába tudom, hogy biztonságban van még is kettesével szelem a lépcsőket a kórház előtt. A legjobban ettől a naptól félt és egy percre sem szeretném magára hagyni.
- Drágám, Sharont most vitték be, pár perc és apa leszel! - anya ezekkel a szavakkal fogad és érzem, hogy muszáj leülnöm, különben ebben a pillanatban fogok elájulni. Nem is értem ezeket az intenzív érzéseket, már szinte fáj a szívem azért, mert nem vagyok vele. Fiatalabb koromban soha sem értettem meg az idősebbeket amikor azt mondták, ez lesz életem legszebb pillanata. Akárhányszor a filmekben ehhez hasonlót láttam, csak nevetve vállat vontam és annyit mondtam gyerekjáték. Nem az! Még nekem sem az, aki csak lelki nehézségeket érez. Hogyan is lehetne könnyű az a pillanat, amikor egy emberke van érkezőben, aki csak a mi támogatásunkra és ránk számíthat szinte egész életében? Egy nővér siet hozzánk és mutogat, hogy menjek utána. A csomagokat kiejtve a kezemből sietek utána egy kis helyiségbe, ahol steril ruhát, cipő zacskó félét, maszkot és sapkád ad azért, hogy bemehessek a műtőbe a feleségemhez...

Az ajtó ismét nyitódik és két éles fájdalom közepette pillantom meg Briant, amint éppen felém igyekszik, szemeiben könnyeket látok. Amint mellém ér azonnal az arcára teszem a kezem és szemeiből mindent ki tudok olvasni. Annyira fél, mint még soha. És ezzel nincsen egyedül, azonban az, hogy itt van mellettem egy kicsi erővel feltölt.
A fájdalom szinte minden nyomásnál egyre jobban elhatalmasodik rajtam, és hiába ölel át férjem hatalmas karja még ez sem nyújt elég támaszt ahhoz, hogy ne kiabáljak sírva.
- Nem bírom tovább - hajolok mellkasához és zokogva fújom ki azt a hatalmas levegőt, amit az utolsó nyomásra tartogattam. - Annyira fáj! - elképzelhetetlen számára, hogy mit érzek, de látom a szemeiben, hogy mindent megadna azért, hogy segíteni tudjon rajtam.
- Szívem, még egy utolsót! Hamarosan vége lesz! - biztató szavaiból nyerem az utolsó erőt és megteszem amit kér. Amint kifújom a levegőt és ezzel egyszerre nyomok is egy hatalmas megkönnyebbülésen esek át és hallok meg egy igen erős sírást, ami miatt a szívem összeszorul.
Miért sírsz, kicsikém? Senki sem fog bántani!
- Annyira büszke vagyok rád! - ad egy puszit a homlokomra Brian és amikor a kicsit a mellkasomra teszik az övére is. Hatalmas megkönnyebbülést érzek, azonban valami olyasmi megmagyarázhatatlan dolgot is a szívemben, amit nem tudnék még csak körbe írni sem. A piciny hátára szorítom a kezem és próbálom a simogatásommal és testem melegével valahogy megnyugtatni. A könnyeim folyamatosan záporozzák aprócska arcát, de még ez sem tántorítja el tőlem, sőt egyre jobban kezdi abba hagyni a sírást és már csak szipog.
Egy életre anya lettem. Ha szükséges az utolsó lélegzetvételemig harcolni fogok érte, mert ő az én kicsikém.

Amikor a kezembe adják pólyázott kis testét fogalmam sincs hogyan kéne tartanom, de egy ösztön még is az sugallja, hogy tartsam az aprócska kis fejét és szorítsam magamhoz. Sharon a szokásos vizsgálatokon és szülés utáni procedúrán vesz részt, ezért hát nekem adták a kislányomat.
Piciny ujja azonnal hadonászni kezd és amint felé nyújtom mutató ujjamat, elkapja. A szívem azonnal elkezd hevesebben verni és mintha fejbe kólintana valami.
Hiszen ő az én kislányom!
Amikor egy férfi először fogja kezébe csöppnyi gyermekét akármilyenek is a körülmények akkor is egy életre a kicsike tenyerébe szorítja apja szívét és többet bizony nem engedi el.
- Ha bármi fájdalmad lesz én érezni fogom és enyhíteni fogok rajta, megígérem neked! - indulok meg vele a szobában, ahová minket vezettek és elméletileg Sharont is ide fogják behozni. - Mindenhol ott leszek, megfoglak védeni, mindenben számíthatsz rám! Ha hercegnőt akarsz belőlem csinálni, a kedvedért hercegnő leszek! Ha a boltban millió egy babát akarsz megvetetni velem millió kettőt fogsz kapni! Semmiben sem lesz hiányod hercegnőm! Semmiben! - könnyeim záporozni kezdenek.
Elmondhatatlan érzés szülővé válni és ezt soha senki sem veheti el tőlünk. Minden gyerek új esélyt ad számunkra és ezzel valami jót adhatunk vissza a világnak...

2017. április 4., kedd

#1

- Szevasz haver!
- Csáó, mi a helyzet?
- Vissza akarom szerezni!
- És mégis, hogy lenne bőr a képeden? Emlékezz vissza arra az estére. Ő száz százalékos bizalommal volt otthon, míg te mindenki szeme láttára elvoltál azzal a lánnyal. Kérdeztük, hogy mi van vele, de te csak legyintettél. A tökéletes várt otthon, de neked az sem volt elég és inkább a hazugságokba menekültél.
- De ő azt mondta nekem, hogy örökké szeretni fog, és akármit is tennék ellene a jövőbe, szerezzem vissza!
- Te is azt mondtad neki, hogy szereted. És tudod mit, ő szeret is. Biztos vagyok benne és abba is, hogy hiányzol neki, de gondold magad az ő helyzetébe. Pont te vagy a legmakacsabb és legérzéketlenebb a külvilág behatásaira. Keresztülnéztél rajta mindig is úgy, ahogy most is. Nem nézted sokba az ő akaratát. Ha valami gond volt megfutamodtál és még ha nem is tett semmit, te még is megvádoltad sok mindennel, de ő még ezek ellenére, így is szeret. Te megbocsájtanál neki?
- Nem hiszem! De pont ezért is szerettem belé, mert ő nem olyan mint én!
- Pontosan, éppen ezért is olyan különleges. De miért érdemelnéd meg a második esélyt, ha te nem adnád meg neki?
- Mert szeret!
- És ez azt jelenti, hogy ő maradjon hűséges, te pedig bármit csinálhatsz, otthagyhatod és hónapok után feltűnhetsz az életében? Ilyen szívtelen nem lehetsz te sem. A saját szavaiddal mondtad meg neki, hogy már nem érzed azt amit rég, és nem akarsz vele lenni. Hónapokig volt padlón és végre ott tart, hogy nem sírja mindennap álomba magát. Hagyd őt!
- De hiányzik!
- Te is hiányoztál neki.
- Tudom!
- Már nem a tiéd. Végre ott tart, hogy van élet nélküled, kiöltél belőle minden érzelmet, de sokkal elevenebb, mint valaha és ha most felkeresed reményt adsz neki. De azt tudd, hogy nem azt a lányt fogod vissza kapni, akid volt, mert rájött dolgokra.
Nem szabad maximálisan bízni, mert az emberek másodpercek alatt tönkre tehetik ezt.
A férfiakról alkotott képe most nem igazán jó, a naivsággal felhagyott. Méltóságteljes és gyönyörűbb, mint valaha volt!
- Honnan tudod mind ezt?
- Onnan, hogy mikor kitetted hozzám menekült és szinte mindennap nekem sírta el a bántatát, miközben minden második kérdése Te voltál. A mai napig megkérdez és semmi jóval nem tudok kecsegtetni neki, ugyanis a szakításotok óta ő felfelé ívelt, de pedig vele egyenesen arányosan lefelé.
- De én nem akartam elhagyni...