2018. március 28., szerda

"Idegen"


Medaline kábán lépett be az edzőterem ajtaján. Ismerős és egyben kissé kellemetlen illat csapta meg az orrát. Gép és izzadság szag, mely még is egy kis adrenalint adott a szívének. 
"Csak elindulni nehéz". Mindig így gondolta és igaza is volt ebben, hiszen akárhányszor belépett a terembe, szinte minden kétsége elszállt afelől, hogy nem kellett volna jönnie.

Medaline-nak egy sajátos elképzelése volt. 18 évig élt egy olyan világban, melyben csak is az étel okozott neki boldogságot. Melyben mindenki bántotta az alakja miatt. Mindeközben ő úgy gondolta, hogy az emberek csupán nem mernek eltekinteni a megszokottól, attól, amiért minden ember rajong ebben a világban. 
Nem csak az alakja miatt lógott ki a sorból, de még a felfogása miatt is. Őt nem érdekelték soha sem a cicomák, a szép ruhák. Szerette magát sminkelni, de nem értette a szakszavakat, amik hozzá tartoztak. Szeretett vásárolni menni, de az alakja miatt nem vehetett olyan ruhákat, amiket a lányok többsége és ennek jóvoltából is alakult ki egy sajátos stílusa. És nem csak a tárgyakkal szemben, amiket visel, hanem az emberekkel szemben is. 

Miután átöltözött és a kedvenc futógépét üresen találta beindította a gépet és a csipogó hanggal egy ütemben egy mély levegőt szívott be a tüdejébe, majd a sétálással egyidejüleg kezdte el kiengedni azt. A fél órás bemelegítő futása alatt általában elbámészkodik. Tanulmányozza az embereket, akik épp olyan gépnél edzenek, amit esetleg ő még sosem próbált ki.

A szeme szinte azonnal megakadt egy tolószékes fiún, aki éppen csuklóját melegítette be. A szék támlája nem elég magas ahhoz, hogy eltakarja a fekete trikóból kilátszódó izmokat, melyek minden egyes mozdulatnál újabb és újabb helyzeteket vesznek fel. Lábait egyáltalán nem tudta irányítani és azt vette észre, hogy meg kell kapaszkodnia a gépben, különben teljesen elveszíti az egyensúlyát. A mínusz gombra tette az ujját és visszább vett a tempóból, majd szinte nyitott szájjal figyelte, ahogy 2 igen izmos fiú felemeli a tolószékben ülő srácot és a székkel együtt hagyják immáron lógaszkodva a húzódzkodó gépen. A fiú arca szinte azonnal eltorzult, amikor először majd másodszor felhúzta magát. A súly, amely a csípőjéhez volt kötve messziről olyannak tűnt, mintha egy kamion próbálná őt vissza fogni. 
A fiú szemeiben elszántságot lehetett látni. Ahogy egymás után húzta fel magát azon a rúdon, mintha egyszerre önmagát és a benne lakozó démonokat is le akarná győzni. Küzdött a világ ellen és a betegsége ellen is, amely abba a vas keretbe száműzte őt. Az izomzatában érzett fájdalomtól kezdte jobban érezni magát. Egy halvány mosollyal nevette ki azt, amit az emberek ilyenkor fájdalomnak éreznek. Igen, valójában a testi fájdalom az, amit az ember egy fájdalomcsillapítóval, egy jó masszírozással vagy akár pihenéssel meg tud gyógyítani. Azonban, amit ő a lelkében érzett annak köze sem volt ehhez az érzéshez. A lelki fájdalmat sehogy sem lehet elnyomni. Azzal meg kell tanulni együtt élni és nem törődni a folyamatosan mardosó érzéssel. Azokon senki sem tud segítni, még magunk sem. 
Érezhette volna magát különcnek ebben a teremben, de senki sem mondta, hogy mozgássérültek nem tehetik be a lábukat. Ez volt az egyetlen hely, ahol az emberek tisztelettel néztek rá és nem sajnálattal. Ahol teljes emberként néztek rá fel és arra, amit felépített magának, nem pedig egy betegre, akinek minden pillanatban segítségre van szüksége. 
Amikor a mellette álló két srác segített neki, hogy földre kerülhessen, ismét a tükörbe nézett. Izzadságcseppek versenyeztek a homlokán, a nyaki ütőere kidudorodott miközben próbált egyenletesen lélegezni. Azonban ahogy megpillantott a háttérben egy őt figyelő személyt a szívverése csakhogy nem a duplájára ugrott, mint ami eddig volt. A lány szája egy kissé tátva maradt, miközben már szinte nem is működött a futógép amelyen valami sétáláshoz hasonlót művelt. Szemét szinte azonnal végig futtatta rajta, majd egy apró mosoly jelent meg a szája szélén. Azonnal észre vette, hogy a lány korántsem sovány, kevés izom van rajta, de a kisugárzását szinte a terem másik végéből is érezni. Ahogy a kék szemeibe nézett a tükrön keresztül is sikerült a lelkéig látnia. Látta a fájdalmakat, a sebeket, amikből szinte még csorgadozik a vér. Az erő, amit kifele sugároz, akár még egy hadsereget is feltüzelne és győztes csatára sarkallna. 
Mielőtt még többet megtudhatott volna a nézésből, amelyben akár órákon át is képes lett volna elveszni, a lány lehajtotta a fejét, leállította a gépet és az öltözőbe sietett. 

A levegő párás volt és ha ez még nem lett volna elég, hideggel párosult. Louis a járdán állt meg a kis "járgányával" közvetlenül az edzőterem ajtajával szemben. Senki sem értette kire várhat, ezért is maradt egyedül, amit kifejezetten nem bánt. Furcsa érzése volt, amilyenhez foghatót még sosem tapasztalt, viszont mikor meglátta a lányt reflexből húzta mosolyra a száját és gurult közvetlenül elé.
- Szia! Louis vagyok - mutatkozott be neki nem várt lazasággal. A gyomrát a torkában érezte és úgy gondolta nem véletlenül. Mikor a lány elpirult és végig vezette rajta és a székén a tekintetét ijedtség fogta el. Szembesült ismét a ténnyel, hogy nem egy popsztár, csak egy lebénult gyerek, akire szinte mindig szánalommal és megvetéssel néznek. 
- Én Medaline! - jobbját nyújtva egy aprót mosolygott. - Amit bent csináltál, az valami fantasztikus volt! Nem is gondoltam volna soha, hogy egy... szóval egy... - Medaline nem találta a megfelelő szót. Nem tudta melyik szinonimát is használhatná a lebénult ember fogalmára úgy, hogy ne sértsen meg egy olyan személyt, aki valószínűleg egész életében csak bántást kaphatott másoktól. 
- Mondd csak ki nyugodtan, hogy tolószékes! - Louis egy félmosolyt erőltetett az arcára és bár már több, mint 2 éve így él, még sem tudta megszokni ezt a helyzetet. A mai napig furcsa volt kimondani neki, nem ám más szájából hallani, de tudta, hogy nem mutatkozhat gyengének ebből a szempontból. 
- Sajnálom!- Medaline még sosem szégyellte semmi miatt ennyire magát, bár nem értette pontosan miért is érzi rosszul magát egy olyan helyzet miatt, amit nem ő idézett elő. Lábairól felnézett a fiúra és mosolygott egyet, majd hátat fordított és elindult. 
- Várj! - kiabált utána és ezzel egyidejűleg lökte meg a tolószék két oldalsó kerekét Louis, oly könnyedén, mintha már egyáltalán nem is okozna számára semmiféle nehézséget az, hogy mit is kell irányítania. 
Mikor ebbe a szerkezetbe kényszerült telesen megváltozott. Nem csak a gondolkodás módja, de a jövőképe és az is amit az élettől mindig is várt. Magányos remete lett. Külön költözött a szüleitől, mert nem tudta elviselni az anyukája szomorú tekintetét minden nap. Úgy döntött, hogy minden kapcsolatot elvág azokkal a nőkkel, akikhez még a balesete előtt köze volt, hiszen jól tudta, nem állnának vele szóba többé. 
A lány lassan fordult meg és értetlen arckifejezése láttán Louis egy kicsit felbátorodott. 
- Tudod, amikor ebbe a székbe belekerültem, megfogadtam, hogy semmi örömet nem tagadok meg magamtól! - Medaline nem éretette miről beszélhet. Az edzéstől amúgy is kipirult volt, azonban a fiú szavai még jobban zavarba hozták. - Nem fogod elhinni, amit mondok. Idegen vagyok, de talán az, amilyen helyzetben látsz megmutatja neked, mennyit is tapasztaltam már. 
- Nem értem miről beszélsz! - értetlenkedett Medaline, majd egyik lábáról a másikra kezdett áldogálni. 
- Arról, hogy egyszerűen gyönyörű vagy! - jelentette ki Louis. Ezt a pár szót úgy mondta ki, mintha nem lenne semmi jelentősége, csak egy receptet mondana el és ahhoz két fontos összetevőt. Medaline arca már lángolt. Nem szerette, ha ezeket a szavakat bárki is felé intézi. Soha sem gondolta, hogy egy idegen fiú fogja ezt mondani neki, még is boldoggá tette. Talán azért, mert mind a kettejükben egy javíthatatlan hibát lehetett felfedezni. 
- Az emberek gonoszak egymással! - Louis zavartság nélkül mondta ki a szavakat és lendítette meg magát ismét, ezzel jelezve, hogy induljanak el. Medaline követte. - Ha valaki más mint a többi, az már kívülállónak számít - magára mutat és elhúzza a száját. - Amióta ebbe a székbe kényszerültem senki sem akar megismerni, mert más vagyok! - a széket egyetlen egy mozdulattal megállította és a lány felé fordította. Mélyen a szemébe nézett. Érezték mind a ketten, hogy itt valami más, hogy itt valami, ebben a pillanatban megváltozik. Louis közelebb gurult és bár nem voltak szemmagasságban, még is teljes férfiként kezelte a heyzetet. Megfogta Medaline kezét és megszorította.
- Te nem kívülálló vagy Medaline. Te egyedülálló vagy!

2018. március 6., kedd


-Ennyi, amit mondani tudsz? – szegeztem neki a kérdést. Egy olyan férfinak, akiben hetekkel, hónapokkal és évekkel ezelőtt még teljes mértékben megbíztam. Éreztem, ahogy szívem darabokra törik és nem tudok ellene mit tenni. Kerestem a tekintetét, amely azonban az enyémet nem. Nem nézett a szemembe, mert nem tudott, mert nem akart.
A szekrény felé vettem az írányt, amelyen táskám pihent. Felvettem, felhúztam a cipőmet, majd vissza fordultam és szembe néztem vele, mozdulatlanul ült az ágyon és immáron már mereven bámult engem. Fájt minden egyes lélegzetvétel, fájt ránézni és tudatosulni azzal a gondolattal, hogy ő többé már nem akar az életében látni. Abban az életben, amit eddig közösen éltünk. 
Eszembe jutottak az ígéretek, melyeket egymásnak tettünk és úgy gondoltuk, soha sem fogjuk megszegni őket. A sok emlék, amelyeket megéltünk. Nem volt semmink. Csak a fiatalságunk, amit a másiknak ajándékoztunk egy életre. Soha nem kapjuk már vissza, együtt nőttünk fel.
Fejemet megingatva indultam el az ajtó felé és reménykedtem abban, hogy megállít, de tudtam, hogy nem fog. Az ő természete nem engedni meg neki azt, hogy bevallja, hogy téved és hogy szüksége van valakire. Világ életében makacs volt és szavakban soha sem volt jó. Szerelmét tettekkel bizonyította mindig, amely eddig elég volt. Azonban most szavakra lett volna szükségem, amiket tőle nem kaphatok meg. A kilincsre tettem a kezemet és úgy nyomtam le azt, ahogy egy kalóz felnyitja kincses ládikája tetejét. Hírtelen és erőteljesen. Még utoljára vissza fordultam és a szemébe néztem. Tekintetünk mélyen egymáséba fúródott és ekkor éreztem azt, hogy végem, megtörtem, de szívem még mindig a helyén van, dobog, de darabokra törve. Tudtam, hogy fáj neki. Én voltam Az a Nő az életében. Éreztette velem minden nap, hogy több ilyen ember nem lesz már az életében, ahogy az enyémben sem. 
Az első igaz szerelemnek egyszer vége kell szakadnia, de az embert soha sem hagyja el. Az emléke örökké ott lesz a szívben, a lélekben és bizony az agyban is.
Térde ismerős kattanása hozott vissza a jelenbe, az az édes kattanás, amelyet egykoron közös hobbink tett tönkre. A parketta hangosan recsegett erőteljes léptei alatt és robosztus teste egyre közeledett felém. A levegőt, mely oly régen rekedt tüdőmben most végre sikerült kifújnom és feleszmélnem, hogy közeledik felém. Ha most hagyom, hogy elkapjon és ne engedjen el, akkor csak rontok a helyzetemen. Ha egyszer egy ember megbántott, megfogja tenni újra, nem igaz? Ha egyszer nem értékelte, hogy ki is van mellette, akkor ez után sem fogja. Szemeiben olyan tüzet véltem felfedezni, mint egy oroszlánéban. Egykor ismertem ezt a nézést. Elszántságát jelezte és tudta, hogy ezzel a pillantással le tud győzni engem. Tudtam, hogy nem szándékozik elengedni engem, de azt sem fogja bevallani, hogy tévedett, sajnálni pedig végképp nem fogja. Sosem sajnált semmit.
Tisztában voltam vele, hogy egy olyan ember szemébe nézek bele, akit egykoron mindenkinél jobban ismertem. Ma már viszont azt sem tudom, ki áll előttem. Megváltozott és nem a jó irányba. Talán a szerelme irántam nem változott, de a szavak amelyek elhagyták a száját már nem jelentettek semmit. Nem tudtam hinni neki.
A kezem még mindig a kilincsen volt és remegve bár, de egy egyszerű mozdulattal sikeresen kinyitottam, majd a folyosóra kerültem. Egy pillanatra megállt és talán feleszmélt arra, hogy hagynia kell elmenni. Még mindig nem szólt egy szót sem. Egyik szemöldökét felvonta, izmai megfeszültek. Az a robosztus test, amely régen egy olyan férfit rejtett, kit féjemnek akartam. A gyerekeink képzeletemben már 2 évesek voltak, azonban most ott állnak mellette és őket is el kell engednem vele. El kell felejtenem azt a gyönyőrű jövöt, amelyet mindig is ígért.
Elvesztett végleg és ez benne is tudatosulni kezdett. Kívülre kerültem.Szemét becsukta pár pillanatra és láttam, hogy könnycseppeket engem szabadjára. Jól esett, hogy ő is érzi a fájdalmat, hogy ő sem akarja, hogy ennek vége legyen.
Egy pillanatra elengedtem a kilincset és visszaléptem elé. Behunytam a szememet, ahogy megéreztem az illatát. Mindig is hatással volt rám, ahogy a közelsége is. Bal kezemet felemelte és megsimogattam az arcát. Kezét lassan a derekamra csúsztatta és magához húzott. Mindkettőnk szeme könnyekkel volt tele, de tudtuk, hogy ezt már nem folytathatjuk. Arca közeledett az enyémhez. Tudtam mi következik. A búcsú csókunk, mely nélkül igazán nem is tudtam volna tovább lépni. Ajka hamar elszakadt az enyémtől. A fájdalom még jobban elhatalmasodott rajtam. Elengedett. 
- Annyira, de annyira szerettelek! - kijelentése még nagyobb űrt okozott bennem. A szerelem, amelyről beszéltmár múlt idő volt. Megfordultam és ismét a zajtóhoz indultam. 
A kilincset immáron már nem belülről fogtam. Lassú mozdulatokkal csuktam be és figyeltem, ahogy egyre jobban tűnik el a szemem elől az a férfi, akit szerettem. Szemét ismét lehunyta és halványan, de bánatosan elmosolyodott, majd hallkan, de még is hallhatóan mondta ki azt a szót, amely a MI szavunk volt. 
- Soon baba...- a szó amely azt az időt jellemezte, amikor még nem voltunk együtt, mikor még előttünk volt a jövő és nem is tudtuk, hogy mivé nőheti ki magát ez a kapcsolat. Könnyeim most már záporesőként hullottak. Az ajtót becsuktam magam előtt. Úgy vesztettem el a látóteremből, ahogy a kapcsolatunkban. Szépen, lassan, fokozatosan és aztán egyszer csak a semmivé lett.

2018. február 12., hétfő

Szinte gyerekek voltunk még. Éppen csak pár hónap volt közöttünk, mikor megismertelek. Első szerelem volt, mondhatni első látásra is. Hittünk a szerelemben, a kapcsolatunkban és mindenre rávettük egymást. 
Te megjavultál mellettem. Én szabadabb és bátrabb lettem melletted. Mertünk álmodozni. Miről? Mikor mienk volt akár 3-4 órára a lakás, elképzeltük, hogy csak ketten élünk ott. Én miattad, te pedig miattam éltél. Számoltuk a napokat, a perceket. 
Felnőttünk egymás mellett. Úgy éreztük, hogy "igen, megérkeztünk". Ígéreteket tettünk, melyeket nem gondoltuk, hogy egyszer megfogunk szegni. Más van veled. Más van velem. Másak a szokásaink és mások a tieitek. 
A szívünk azon része azonban titkon, de mindig is közös marad. Az együtt töltött percek, napok, hónapok és évek a mieink. Az elképzelt gyerekeink már felnőttek. A házunk elöregedett. Akárcsak mi. 
De ha egyszer újra látni fogjuk egymást őszen és idősen, tudni fogjuk, hogy az az időszak a mienk volt. És bizony, az nagyon kulünleges volt!

2017. december 28., csütörtök

A világ végére is...

Egyik kezemben a meghívót tartogattam másikban pedig a nyakkendőmet tekergettem. Néha-néha kicsit jobban megrántottam a fekete kiegészítőt a kezemben és ezáltal egy jóleső fájdalmat érezhettem magamon. 
Egy esküvőnek a boldogságról, a meghittségről és az örök szerelemről kellene szólnia nem? Azonban ez akkor nem valósulhat meg, ha a mennyasszony nem ahhoz a férfihoz megy feleségül, akihez kellene.
Mérgemben kicsit messzebbre dobtam a rózsaszín papírt az étkező asztalon, ami kinyílt és megpillantottam benne a boldog pár képét. Tisztában voltam vele, hogy a lányt átölelő mosolygós férfi helyén nekem kellene állnom. Nekem kellene igazi mosolyt csalnom az arcára és nem olyan hamisat, ami azon a képen van. 
A széket felrúgva álltam fel és kötöttem meg a nyakkendőmet fel s alá járkálva a lakásomban. 

Az apja sosem kedvelt engem. Ezt már az első találkozásnál a tudtomra adta, de én cseppet sem akartam figyelembe venni, mert tudtam, hogy csak is a szerelmünk a lényeg és annál erősebb dolog nincs, ami esetleg szétválaszthatna minket. Tévedtem. Alábecsültem az apja erejét, amely elhitette vele, hogy egy utolsó gazember vagyok, aki szinte mindenkivel megcsalta abban a 3 évben. 
Elakartam jegyezni.
Családot terveztem vele. 
Ő tudta a legjobban, hogy mennyire megkomolyodtam a vele eltöltött évek alatt még sem hitt nekem és emiatt egyszerűen elsétáltam. Mint minden kapcsolatban a mienkben is voltak megoldásra váró problémák, amelyek nap mint nap előjöttek és kisebb veszekedések alakultak ki belőle. De minden este úgy feküdtünk be az ágyba, hogy megbeszéltük a problémákat és nem tartottunk haragot semmi miatt. 
Amikor végleg kisétáltam az életéből tudtam, hogy el kell engednem, hiszen az apja miatt mi nem lehetünk együtt. Az utolsó veszekedésekben már jobbnak láttam, ha annak lát, aminek az apja mondja. Úgy gondoltam könnyebb lesz neki így elengednie, hiszen nem hagyhatom, hogy köztem és az édesapja között kelljen választani, mert annál nehezebb dolog nincs. 
Azonban pár napja, amikor a postás becsengetett és átadta a levelet nem is sejtettem, hogy újra megjelenik az életemben. Amikor megpillantottam azokat a kacskaringós, finom betűket azonnal tudtam, hogy ez az, amit nem biztos, hogy nekem ki kellene nyitnom. Természetesen kíváncsiságomnak eleget kellett tennem és mikor megláttam egy picike üzenetet a meghívó jobb felső sarkán, a szívemet újra melegség járta át. Majdnem 2 év telt el, mikor utoljára láttam, de a nap minden másodpercében ott olt a fejemben és csak azon kattogtam, mit is csinálhat.
A karrierem azóta a nap óta mióta szakítottunk csak felfelé szárnyalt, de nélküle semmit sem ért, hiszen nem tudtam kihez haza menni és vele együtt örülni a top listáknak, a dalok hallgatottságának. 
"Szöktess meg!" Csak ennyi állt benne és szinte semmi más nem is számított.

A mai napnak kellene a legszebbnek lennie az életében nem? Akkor miért is gondolkozok egy terven, hogy eleget tegyek a kérésének? A kép ami mellékelve volt róluk a meghívóhoz tükrözte a szemében a segélykérést. Minden egyes perccel, ahogy tovább néztem csak arra tudtam gondolni, hogy a világ végére is elmennék érte.
A tervem borzasztó egyszerű, mivel semmi sincs. Csak Őt tartom szem előtt és emiatt bármit megtennék most ebben a pillanatban.
A múltamról senki sem tud. A szülővárosomban mindenki csak annyit tud, hogy Harry Styles vagyok, ami bőven elég információ is nekik. Minden városi ünnepélyen én éneklem el az angol himnuszt, vagy éppen valami mai slágert és ők ezt az embert látják bennem. A kis Harry-t, akinek iszonyat jó hangja van. De azt senki sem tudja rajta kívül hány éjszakát töltöttem a ringben, ahonnan hol én hol pedig az ellenfelem került ki szebb állapotban. A meccsek többségét én nyertem. Nem egészen 16 évesen kerültem bele ebbe a fajta életbe és természetesen szereztem is némi hírnevet. Ha durvább sérüléseket szereztem Chloénál éjszakáztam az apja tudta nélkül és mindig volt valami indokom otthon, hogy hogyan is szereztem újabb foltokat az arcomra.  A vége fele annyi kihívóm akadt, hogy egyre több meccset kellett visszamondanom. Azonban mindent akkor fejeztem be, mikor Chloe apja egy olyan férfit szervezett be ellenem, aki addig ment volna, míg meg nem öl. 

A gyomrom liftezni kezdett, amikor beszálltam az autóba. Sosem indultam felkészületlenül harcba, most viszont még is megteszem. Tudom a helyszínt és tudom, hogy a fehér ruhás nőt kell elrabolnom. Ahogy elfordítottam a kulcsot a motor hangosan bőgött fel, majd halkan kezdett el járni. A múltbeli dolgokat az agyam elém vetítette és ezáltal a magamban mélyen elnyomott érzéseket is. Minden olyan  apró hibáját, amit én elfogadtam és megtanultam szeretni most egy másik férfinak akarják adni, akinek a pillantásán látszik mekkora egy féreg. Sosem szeretné igazán. Sosem adná az életét érte és sosem ajándékozná meg akkora boldogsággal mint én. 
Az út túl hamar eltelt a gondolataim cikázása miatt. A vár mögötti erdős résznél hagytam a kocsimat, hogy még véletlenül se vehessék észre talán kire is lehet számítani a ceremónia során. A vár fal nem esett messzire a sorakozó rokonoktól ezért felugrottam oda és onnan vártam a szertartás kezdetét. A koszorúslányok izgatottan rohangáltak ide-oda partnerüket kergetve, míg Chloe apja idegesen nézelődött körbe. Egy apró mosolyt eresztettem annak tudatában, hogy talán engem keres és miattam ilyen ideges. Talán számít rám és nagyon is jól teszi. A férfi ez alatt az idő alatt több 10 évet öregedett. Bal lábára sántított és szemüvege eléggé vastagnak látszódott messziről, szóval ha akart volna se láthatott volna meg olyan távolságból. Azonban nekem sikerült mindent tökéletesen feltérképeznem. Leültem az egyik fa tövébe és csak vártam. 

A koszorúslányok teljes pompában és hatalmas mosollyal haladtak el mellettem. Az árnyék és az előttem levő bokor segítségével tudtam mindenki elől elrejtőzni. A férfi egyedül vonult be. Chloe apja felé nézett és önelégülten bólintott egyet. Tökéletes tervet készítettek szerintük.
Percek teltek, amelyek óráknak tűntek. Chloe a várból egyedül indult el. A vendégek még nem láthatták. Az apja és a vőlegénye szintén nem láthatta. Nekem azonban tökéletes rálátásom volt a fehér ruhájára, mely nem az Ő stílusát tükrözte. A haja megszokottan hullott hullámosan vállára, bőre messziről is selymesnek tűnt, mint régen. Szemeivel idegesen kutatott a várkertben. Engem keresett. Lassan közeledett én pedig számoltam vissza a másodperceket, mikor bukkanhatok fel, mosolyoghatok az apja szemébe és rabolhatom el egy életre a lányát. Mikor már kellő képen közel volt felálltam de úgy, hogy a fától még senki se vehessen észre, rajta kívül. Szemei tágra nyíltak a meglepettségtől, ajkai mosolyra húzódtak és kivillantak gyémántként csillogó fehér fogai.
- Hát eljöttél értem - artikulálta alig észrevehetően. Bólintással és egy kedves mosollyal jeleztem neki, hogy csak is miatta érkeztem. Eközben a vendégek felálltak és könnyes szemmel nézték a gyönyörű menyasszonyt, aki a vörös szőnyeg végénél megállt. Mellettem állt, de engem még mindig nem vehettek észre. A vendégek arcára kiült az izgalom és a csodálat. Nem értették Chloe miért állt meg és mosolygott mindenkire. Az apja szemébe mélyen nézett bele. Láttam rajta, hogy annyi minden mondanivalója lenne neki, de csak ennyit mondott.
- Szervusz, apa! - a csokrot ezzel egyidejűleg a földre dobta, megfogta felé kinyújtott kezemet és futni kezdtünk. Tisztában voltam vele, hogy senki sem fog utánunk jönni. A meglepettség levette őket a lábukról teljesen és egyikük sem volt képes lépni. Tisztes távolságból, ahol még az apjai is láthatott engem, vissza néztem. Mélyen a szemébe, csak is azért, hogy tudja, kivel is van a lánya és tisztában legyen azzal, hogy engem nem tehet el a föld színéről.
Ha Chloeról van szó, akár a világ végére is elmennék...

2017. augusztus 1., kedd

#Írónak lenni.

Az írást a mai világban egy terápiának is nevezhetném. A nehezen megemésztett dolgok magunkból való kiírása elég sok pozitív dolgot eredményezhet az életünkben. A stresszt beleadhatjuk az adott műbe, kreativitásunkat fejleszthetjük és általában szókincsünk és helyesírásunk is magasabb szintre lép egy-egy novella vagy cikk elkészítése.
Számos embernél tapasztaltam már, hogy rossz kedvében akár a sarokban gubbasztva lekörmölt 2-3 sort egy fecnire. Jobbnál jobb ötleteket kaptam már olyan elkeseredett pillanatokban és talán az agy olyankor éli ki ezt a hajlamát a legjobban. Születhetnek ilyenkor akár tökéletesen megírt történetek és idézetek is.
Néhány emberben olyan tehetség lakozik, melyet akár élete végéig sem fedez fel.

Azonban egy olyan írót, akinek ez a hivatása, ennek él és a szabadidejében is publikál történeteket más erők mozgatnak. Aki ennek a munkának szenteli az idejét, annak fel kell készülni arra, hogy nem mindenkinek tetszhet az általa megírt történet, könyv vagy éppen cikk. Tisztában kell lennie milyen is az az ihlet hiánya és hogyan tudja magát átlendíteni annak "holdpontján".
Az életben megtapasztalt csalódásokat, szenvedést, örömöt kell beleszőnie a saját történeteibe és megháromszorozni azt, hogy az olvasó is repesve várja már azt a pillanatot, mikor veheti kezébe a művet.
A legkönnyebb dolog egy megélt dolgot leírni a szereplők jellemének és nevének megváltoztatásával. Beleszőni az általunk tapasztalt érzéseket olyan, mintha mindent elmesélnénk az olvasónak magunkról az Ő tudta nélkül.

Az ihlet elvesztésével az író egy nagyon mély gödörbe esik, ahonnan igazán erős akaraterővel lehet csak kikerülni. Sokan azt mondják, hogy így több idejük jut másra. Bemesélik maguknak, hogy feleslegesen babrálnak néha akár órákat egy-egy rövidke kis novellával ahelyett, hogy értékesebb dolgokkal töltenék az idejüket. Ezeknél az embereknél egyre többször fedezem fel a stressz meglétét, ugyanis érzelmeit más módon nem fejezi ki olyan mélyen, mint az írással.
Azonban a másik író táborra az a jellemző, hogy ebben a helyzetben igenis megakarják mutatni, hogy nekik ebből sikerül kikecmeregni. Ilyenkor az emberi érzéseket még mélyebben kell elemezni hátha abból születik meg egy teljesen új és kidolgozható téma. Ekkor kezdődik el a dolgok más szemszögből való látása. A festmények és képek mögötti történet felismerése. A táj szépségének észlelése. És akár még egy vonatútból is ki lehet szűrni egy egészen romantikus érzést, amelyből olyan tökéletes sorok szárnyalhatnak, hogy még az írót is a hideg rázhatja alkotás közben.

Írónak lenni nem egy könnyű feladat. Megannyi nehézséggel kell szembe nézni akár egy élsportolónak, de amikor az ember célba ér és ott van a "győzelem", vagyis a könyve a kezében minden szenvedés, álmatlan éjszaka visszafizetődik.
Ki kell alakítani egy olvasó tábort, akiknek viszont olyat kell alkotni, ami mindenki ízlésének megfelelő és talán ez is nagy terhet tesz az ember vállára.
Véleményem szerint a kezdés is nehéz. Ha az ember nem szerez olvasókat könnyen feladhatja, azonban a sok munka mindig meghozza gyümölcsét!

2017. május 18., csütörtök

#2

Rettentően nehéz a mai fiatalok jobbik és egyben kevesebbik felébe tartozni. Az elvárás mindenki szeméből sokkal nagyobb, mint mások felé. Az emberek felismerik, hogy kedves vagy és ezt a tulajdonságodat ott használják ki, ahol csak tudják. Hiába is próbálnál bármivel is közéjük tartozni csak egy bizonyos ideig menne. Pontosan addig, amíg nem mondanál nemet egy adott dologra, nem különbözne a véleményed az övükétől akár a divatban, vagy a kocsikban. Ha ezt viszont megteszed többet soha sem fognak úgy rád nézni, mint előtte. Ekkor kezdődik el a mai fiatalok között igen elterjedt kiközösítés, és kibeszélés. Ha valami éppen nem az ő kedvük szerint történik többet nem fogsz teljesen visszailleszkedni közéjük. Pedig szeretnél. Tudom, hogy szeretnél, mert minden mai fiatal szeretne. Az ember szeretne valahova tartozni és nyilván ha teheti, akkor a legjobb társaság közé. Tettetjük azt, hogy minden, amit mondanak, lepereg rólunk és soha, semmi sem fáj. Tettetjük azt, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők, de nem!

Mindennap ezzel az érzéssel kell kelni. Azzal, hogy ismét egy borzalmas nap, amikor abból a keserves, szomorú arcból egy kedves, elfogadható, mindenki számára barátságos arcot kell varázsolni. Fel kell kelni, és mielőtt kilépnél a szobádból egy elfogadható mosolyt kell varázsolnod magadra és igen, ezzel a mosollyal lépj ki a szüleid elé is, mert nem szeretnéd, hogy azt lássák, hogy neked fáj is valami. Miért bántsd őket meg, nem elég ha téged bántanak a dolgok és az emberek? Miért fáraszd őket ezekkel az egyáltalán senkinek semmit sem érő dolgokkal őket? Sok dologról azért nem beszélünk, mert úgy gondoljuk semmiség, és a világot sokkal nagyobb problémák mozgatják. Bizonyos dolgokról meg azért, mert tudjuk, hogy ha másnap új esélyt adunk a dolgoknak és más nézőpontból is megpróbáljuk felfogni őket, akkor jobban sikerülhetnek. 

Nem mondanám ezt az egészet hazugságnak, mert ez nem az. Csupán csak nem akarom feltépni a sebeket napközbe is, elég, ha csak este tépődnek szét maguktól. Sokan nem tudják milyen egy kis ördöggel a vállukon menni mindenhova, aki folyamat csak a negatív dolgokat suttogja a füledbe és ennek ellenére, Te még is egy olyan határozott mosolyt varázsolsz az arcodra, ami már magában szenvedés. Azt sem tudják milyen az, amikor kibuknak belőled a dolgok és meglátod anyukád tehetetlen arcát és nem tudja, hogyan segítsen az egyetlen gyermekén. Mert hiába is ez a profi színészkedés néha Ő is rájön, hogy valami nincs benne.
Igen, talán ez a megfelelő szó erre az életmódra. Színészkedés.
Ha jobban belegondolunk, színészkedünk. Az embereknek van egy arca, amit látunk valójában, de az csak a testi része, a valódi belül van, amit szinte minden nap máshogy ismerünk van. A valós és rázós helyzetekben jön ki egy ember igazi énje. A fiataloknál azonban a személyiség kialakulása és változása miatt még nehezebb megtalálni milyen emberek is ők

Ehhez a fájdalomhoz, azonban nem csak egy picike is dolog kell. Minden, az évek során gyülemlik fel, ráadásul olyanok vagyunk, akik ezt képtelenek is elengedni. És ennek a fájdalomnak annyi minden az oka lehet.
Szóbeli sérelmek, igen, mert képtelenség elengedni egy-egy rossz szót, amit más örömmel mondd nekünk. És ráadásul utána még ki is nevet a társaival, hogy mekkora ász volt, hogy sikeresen megsértett téged.
Kihasználás, szerintem mindenki ismeri az érzést. Én nem is egyszer tapasztaltam, és azt veszem észre, hogy már heti egyszer átélem, ráadásul ugyan azoktól az emberektől. Azt mondom, tanulj meg NEMET mondani!
Szerelem elvesztése, a tinédzser lányok szinte mindennapi dilemmája. Én viszont most ismét a normálisabbik részére gondoltam, aki nem cserélgeti hetente a barátját és tényleg szereti is. Annak ez a fájdalom felér egy folyamatos hasba rúgással. Mert az a fájdalom, amit akkor átél egy lány, azt igaziból senki sem tudja milyen. Mindenki máshogy éli meg és ezért különbözően is dolgozzuk fel. Az idő megoldja. Mindenki tanúsíthatja is, és ez igaz is. De amikor az ember éppen ezt a fájdalmat tapasztalja, akkor semmi másra sem vágyik jobban, mint hogy elérkezzen az az idő, ami elmulasztja végre ezt a fájdalom dolgot.

Millió egy dolgot fel tudnék sorolni a lelki fájdalomra és órákig taglalhatnám, hogy ezek az érzékeny emberek, mit is érezhetnek, mikor egy rossz szót is kaphatnak, de ezt talán képtelenség is leírni. Mert nem lehet leírni egy lelki fájdalmat, ugyan úgy, ahogy azt sem, hogy mennyire szerethetünk egy bizonyos embert. Sokan mondják, hogy engedd el a dolgokat, de ezt senki sem értheti, aki nincs benne ebben a dologban. Ugyanis, ha valakinek ilyen lelke van, akkor nem könnyű elengedni azokat.

2017. május 9., kedd

#Semmi sem számít

,,Már csak az utolsó sorok vannak vissza". Gondoltam magamban, miközben a stúdió magányában próbálgattam melyik hang is lenne a legtökéletesebb zárás képen. Az albumom utolsó sora, melyben csak is egyedül az én hangom lesz hallható mindenféle formában. A magas és mély, a rövid illetve másodperceken át tartó hosszú hangokkal együtt senki mást nem fognak hallani a rajongók.
A zene írása szimplán megnyugtat, de ötletek hiányában egyre nehezebb és fárasztóbb egy új hangzást kitalálni, aminek el kell térnie az internetre felkerülő számoktól. Olyat akarok alkotni, ami minden ember szívét megérinti, és fejet hajtanak a zeném előtt amellyel órákat, sőt napokat töltök el.
Kisfiamra gondolok, aki ezekben a hajnali órákban már az igazak álmát alussza és talán nem rég kelt fel, hogy egyen egyet. Azonnal mosolyra húzom a számat és egy lágy altató dalt kezdek el zongorázni, mintha csak mellettem feküdne álmatlanul és egyedül ez nyugtatná meg. Halkan, behunyt szemekkel kezdek el énekelni és ekkor tudatosul bennem, hogy mi is lesz a szám befejező része. Amint a papírom felé hajolok, megszólal a telefonom. Szinte azonnal felugrok, hogy megnézhessem még is ki keres ilyen késői órákban. Niall barátom kedves arcának képét pillantom meg a kijelzőn és mosolyra húzom a számat.
Ír barátom ebben a 2 külön töltött évben is folyamatosan felhív többnyire nappali órákban. Akárhányszor meghallom mély akcentusát eszembe jutnak a régi idők, amikor még gyerekek és fiatalok voltunk. Igazán nem tudtuk, hogy mi fog ránk várni, csak kaptunk az alkalmon, amit az X-Faktor után tálcán kínált fel nekünk az élet. Egyikünk sem merte volna elképzelni azt, hogy a világ tetejéig tornázzuk fel magunkat, talán beírjuk magunkat a történelembe és még ott a csúcson abba is hagyjuk. Igen, egy egészen váratlan fordulat.
Felemelem a pár napos telefonomat, egy könnyű mozdulattal elhúzom a zöld kis kockát és a fülemhez emelem, miközben beleszólok.
- Álmatlan éjszakák, haver? - kérdezem meg poénosan, hiszen tudom, néha mennyire nem tud aludni. Az évek alatt nagyon sokszor kaptam azon a buszban, hogy a kanapén ült és csak bámult kifele vagy éppen egy focimeccset nézett. Nappal viszont ha elaludt, akkor fel sem lehetett kelteni. Hah, Írek.
- Liam! - hallom meg komoly hangját és azonnal megállok a stúdió közepén. Szinte minden lehetséges és persze negatív opció végigfut az agyamon. Emlékszem, amikor Louis hívott fel édesanyja tragikus hírével...

"A kocsim felé igyekezve kémlelem az eget, ami ma egészen tisztának mondható az angliai időjárás tekintetében. Imádom ezt az országot, soha sem lesz ennél szebb számomra. Mikor végre elérkezek a sok rajongó és paparazzi között a fekete Range Roverem-hez meghallom a telefonom jól ismert csengőhangját. Felkapom és beleszólok, miközben a fekete égre emelem a tekintetemet.
- Halló!
- Liam! - Lou hangja keservesen és erőtlenül ejti ki a nevemet. Valami baj van!
- Mi történt, haver? - kérdezek rá azonnal és ekkor villan be, mi is az a probléma, ami a családját már hónapok óta kerülgeti. Akár csak egy záporfelhő köröz a fejük felett és egyszerűen nem akar elmúlni. 

- Anyukám... - csak ennyit mondott és már tudtam mi történt szegény Johannaval. A világ egyik legkedvesebb asszonya távozott el az élők sorából, miközben én a gyönyörű időjárást ecseteltem magamnak. Tekintetemet még mindig az égen tartom és ekkor pillantok meg egy fényes hullócsillagot, amint elszáguld. 
Johanna volt az!
Könnyeim azonnal utat törnek és azonnal beugrok sötétített üvegű autómba, hogy magányomba sírhassam el magamat. Még mielőtt beleszólhattam volna a telefonba, Louis a túlsó végén kinyomta és bizonyára ő is éppen azt a tevékenységet folytatja most, amit én. Sír egy tökéletes asszony miatt. "

Niall semmi konkrétat nem tudott nekem mondani a telefonban, de volt egy olyan érzésem, hogy nem is akart. Elég régen nem beszéltünk már, mindenki csak az újságok címlapján és az interneten látja a másik sikereit, amikre természetesen büszkék vagyunk. Talán eltávolodtunk egymástól, de annyira sosem fogunk, hogy a bajban ne egymást hívjuk. Szinte azonnal autóba ültem és most itt állok a kocsimmal a régi közös villánk kapu bejáróján és próbálom elfojtani az érzelmeket, amiket ez a ház hoz ki belőle. 7 teljes éve költöztünk ide be az X-Faktor válogatás után és majdnem 4 évig együtt is laktunk, aztán mindenki vett magának saját házat és csak a turné buszon voltunk már együtt. Szomorú nemde?
Hatalmasat ugrok, amikor az ablakon kopogást hallok. Azonnal oldalra nézek és teljes mértékben fel vagyok készülve arra, hogy több száz rajongóval lesz dolgom, de csak Harryt pillantom meg. Mosolyogni kezd rám barátságosan, de látom rajta, hogy nem igazán tudja kezelni a helyzetet ezért hátrébb áll és zsebre tett kézzel várja, hogy kiszálljak a kocsimból.
- Szevasz, haver! - nyújtom felé jobbomat, de ő csak hozzám lép és szorosan megölel. Nem tudom mire vélni hirtelen reakcióját, de kedvem nem éppen van megszakítani szóval csak szimplán vissza ölelek.
- Már egy éve...  suttogja maga elé meredve, mikor már elengedett és szomorúan, de még is mosolyogva néz rám. - Mi szél hozott? - kérdezi meg és ezzel szerencsére eltereli a szomorú múltról a gondolataimat.
- Niall hívott, de konkrétan nem mondta el miért is kell ide jönnöm az éjszaka közepén - mind ketten vállat vonva indultunk meg befelé és van egy olyan sejtésem, hogy Harry-t is a szőke barátunk rendelte ide.
Miért? 
Ahogy beértünk csend és meglepő tisztaság uralkodott a házban. Mikor is jártunk itt utoljára? Akkor miért néz ki ilyen szépen?
Azonnal megrohamoznak az emlékek. A lépcső korlátokon való csúszkálás. Soha sem volt csönd ebben a házban, a zene hangja mindig betöltötte az egész teret, most még is sehol semmi nyüzsgés. A konyha felé véve az irányt, azonban még is meghallunk egy ismerős dallamot a hangfalakból és kettő férfi hangot. Niall és Louis a jól ismert szólóikat éneklik a What Makes You Beautiful-ból. Lassan egy éve nem hallgattam meg ezt a számot sem és a forgatás emlékei mosolyt csalnak az arcomra. Próbáltam minden kapcsolatomat elvágni a One Directionben szerzett emlékeimtől, ugyan is mikor eldöntöttük, hogy kis szünetre megyünk nem gondoltam, hogy ennyire fájdalmas lesz az egész és, hogy ennyire fognak hiányozni.
- Nocsak, végre, hogy itt vagytok! - lép elő vidáman Niall és dudorászva lép oda hozzánk, majd egy-egy ölelést ad, akárcsak Louis. Zavartan állunk mind a négyen, és egyikünk sem tudja, vajon mit is kellene mondanunk. Most érzem csak igazán, mennyire is eltávolodtunk és hogy mennyire nem ismerem már ezt a három srácot, akik előttem állnak. Régen szinte mindent tudtunk egymásról és esténként órákat beszélgettünk, ma meg már csak azt tudom, amit a média közöl az egész világgal. A köréjük szövött hazugságokat.
- Mi folyik itt? - töröm meg a csendet és igyekszem a lényegre térni.
- Gondoltam ideje lenne találkozni és beszélgetni - vágja rá Niall lazán engem viszont csak felzaklat ez az egész helyzet.
- Miről is kéne beszélgetnünk? Srácok, engem vár otthon a családom és már igen késő van! - mondatomat egy intéssel zárom le és megindulok az ajtó felé. Érzem, hogy 6 dühös szem bámul engem, de mi már nem azok vagyunk, akik régen voltunk. Már nem vagyunk One Direction.
- Pont erről kellene beszélnünk! - indul meg utánam Lou és elkapja a karomat, majd maga felé fordít. - Ahogy mondod, családod van. De egyikünk sem tudta, hogy egyáltalán teherbe ejtetted Cherylt, a média is csak találgatott és kamuzott össze vissza, de még a haverjaidnak sem meséltél semmit!
Ebben a dologban igazuk van, hiszen még mindig nem nagyon közöltem semmit az emberekkel azon kívül, hogy a kisfiam 1 hónapja megszületett és hogy Bear Payne a neve.
- Eltávolodtunk egymástól - vallja be Harry a szomorú tényt, amivel mindannyian tisztában vagyunk. Ott ahol vagyunk helyet foglalunk és magunkba kezdünk el gondolkozni. Egy életre szóló barátságot kötöttünk egymás között és úgy véltük ez szétszakíthatatlan. Még is egyre inkább kezd kínossá válni a levegő körülöttünk és ezt csak magunknak köszönhetjük. Hagytuk, hogy a média és a főnökeink közénk álljanak és ügyesen szétszedjenek minket.
- Igazából! - szólal fel Niall és egy aprócska mosoly bújik meg a szája szélén. - Arra gondoltam, hogy újra összeállhatnánk. Hisz már 2 éve, hogy szétmentünk, a rajongóink egyre jobban kezdik elfogadni a tényt, hogy mi végleg befejeztük a közös zenélést, holott tettünk nekik egy ígéretet - Niall ötlete mindenkit hideg zuhanyként ér.
- Nem lehet. Nekem fél év múlva kezdődik a turném - szólal fel sajnálkozva Harry és szinte azonnal összetöri bennem azt a kicsike reményt is, ami felcsillant. Mindig is tudtam, hogy eljön a One Direction igazi vége, de amikor szünetre mentünk tudtam, hogy ennek még nincs vége, hiszen ennyivel nem fejeződhet be ez a gyönyörű időszakunk. Mostanában azonban egyre jobban kezdem azt érezni, hogy tényleg vége mindennek körülöttünk és ezek a fiúk nem lesznek ott, amikor az öregek otthonában sztorizgatunk a rég múltról.
- Az én albumom is most fog kijönni - ismeri el Louis is, amit érzek.
- Én pedig most dolgozom rajta - vallom be én is, ha már mindenki Niall ötlete ellen van.
- Mindenki megírja a dalait, kiadja az albumokat. Te pedig elmész turnézni és meglepetés képen még az is lehetséges, hogy mi is felbukkanunk és ott jelentjük be az újra összeállást. Miért zárjuk ki a dolgot? Tettünk egy ígéretet a rajongóknak - győzköd minket Niall és, hogy őszinte legyek engem teljes mértékben rávett a dologra. A legjobban ők és a banda hiányoztak az életemből. Szinte végig sem gondolom teljesen a felvetését, de úgy érzem nem is kell!
- Benne vagyok! - emelem fel a kezemet, miközben a másik két vonakodó srácra nézek. Követik a példámat, ami azt jelenti, hogy mindenki igennel szavaz Niall ötletére.

Ezt a pillanatot vártuk már 2 éve. Amikor egyszer csak jön egy telefonhívás. És mind egy, hogy mikor vagy éppen honnan is jön az a telefon, semmi sem számít mert mi visszatértünk!