#Születés

A kórházi folyósok esténként általában csendesek. A nővérek motoszkálása, hajnalban egy-egy vérnyomásmérő hangja hallatszik jobb esetben. A betegek pihennek, míg a szervezetük küzd a bennük lakozó betegségek legyőzése ellen. Semmi más nem villan fel a szemünk előtt, amikor meghalljuk az épület nevét csak negatívitás, borzongás és talán még a halál is. 
Azonban egyetlen egy osztálya van minden kórháznak, ahol az élet soha sem áll meg és azon a helyen zömében csak boldogság lakozik. 
A szülészet az a hely, ahol akár minden másodpercben egy újabb élet mutatja be hangos sírását, ami az anya és az apa szíve számára is egyaránt szívmelengető.

A fájdalom elviselhetetlen és szinte kibírhatatlan. Minden porcikám egyre nehezebb és súlyosabb, még így is, hogy a kocsiban ülök a kórház fele menet. Az ülés kényelmetlen, de ha állnom kell az a helyzet is az lenne. A derekamra mintha ólom súlyt helyeztek volna és semmiféle pozícióban nem tudok megmaradni 5 másodpercnél tovább.
Amikor az ember megtudja, hogy egy élet növekszik benne, sosem gondolná, hogy eljön az a pillanat is, amikor az a piciny élet meg is akar majd születni. A boldogság akkor annyira elhatalmasodik rajtunk, hogy nem is gondolunk rá, milyen borzalmas lesz a vég. Elkezdjük tervezgetni a baba szobát, holott még a pici lény nemét sem tudjuk, de ez egy cseppet sem zavar minket. Aztán gondolkozunk azon, hogy vajon fiút vagy lányt lenne jobb elsőre világra hozni. Felvetjük magunkban azt is, hogy először legyen fiú a megszokott sztereotípia miatt. A fiú biztosan megfogja védeni a húgocskáját, azonban rájövünk arra is, hogy a legtöbb testvéreknél ilyen még nagyobb a verekedések aránya. Éjt nappallá téve gondolkozunk azon, hogy vajon milyen babakocsit vásároljunk és hogy hogyan fogjuk felszerelni a baba zárakat a hűtőre és a wc-re.
Felkészülni ezekre a bonyolult feladatokra lehetetlen, de amire egyáltalán nem lehet az a szülés. Könyvek milliói elolvasása után sem lehet átélni ezt az egész fájdalmat, ami pontosan 20 másodperce fokozódik egyre jobban, majd egy hirtelen pillanatban el is múlik. Azonnal a hasamhoz kapok, de megkönnyebbülten is fújom ki a bent ragadt levegőt, amint megérzem, hogy enyhül a fájdalom.
Egy kezet érzek meg a combomon, felnézek tulajdonosára. Egy kék szempár néz le rám a kocsi ajtajából és hatalmas mosolyát el sem tudná takarni semmivel.
- Készen állsz? - kérdezi csupa őszinteséggel a szemében én viszont továbbra is csak sírni tudok. A hormonjaim bizonyára örömtáncot járnak és az egyik pillanatban még a boldogság miatt sírok, a másikban pedig már egy pici porszem miatt is képes vagyok hisztit csapni, hogy az miért ott van ahol éppen van.
Válaszadás képen hevesen kezdem el rázni a fejem, de azért közben rámosolyogok könnycsepp tengerem közül. Gondolatban biztosan fejbe vághatja magát. Hogyan is lennék készen egy ilyen megpróbáltatásra?
- Annyira szeretlek! - egy csókot nyom izzadt homlokomra és kisegít a kocsiból egy tolószékbe, amit az ápoló fiú hozott nekem. Szinte azonnal megindul velem a bejárat felé, azonban Brian lemarad és a pánik egyre jobban kezd elhatalmasodni rajtam. Tudom, hogy a csomagjaimat hozza utánam és pár perc múlva már a kezemet fogja fogni, de még is ezekben a pillanatokban mindenkinél jobban rá van szükségem.

A csomagtartót kinyitva igyekszem kikapkodni minden táskát, amit bedobáltam még otthon és remegő kezekkel csukom le, majd dugom be a kulcsot a lyukba és zárom le az autót. Fogalmam sincs Sharont merre vihették és hiába tudom, hogy biztonságban van még is kettesével szelem a lépcsőket a kórház előtt. A legjobban ettől a naptól félt és egy percre sem szeretném magára hagyni.
- Drágám, Sharont most vitték be, pár perc és apa leszel! - anya ezekkel a szavakkal fogad és érzem, hogy muszáj leülnöm, különben ebben a pillanatban fogok elájulni. Nem is értem ezeket az intenzív érzéseket, már szinte fáj a szívem azért, mert nem vagyok vele. Fiatalabb koromban soha sem értettem meg az idősebbeket amikor azt mondták, ez lesz életem legszebb pillanata. Akárhányszor a filmekben ehhez hasonlót láttam, csak nevetve vállat vontam és annyit mondtam gyerekjáték. Nem az! Még nekem sem az, aki csak lelki nehézségeket érez. Hogyan is lehetne könnyű az a pillanat, amikor egy emberke van érkezőben, aki csak a mi támogatásunkra és ránk számíthat szinte egész életében? Egy nővér siet hozzánk és mutogat, hogy menjek utána. A csomagokat kiejtve a kezemből sietek utána egy kis helyiségbe, ahol steril ruhát, cipő zacskó félét, maszkot és sapkád ad azért, hogy bemehessek a műtőbe a feleségemhez...

Az ajtó ismét nyitódik és két éles fájdalom közepette pillantom meg Briant, amint éppen felém igyekszik, szemeiben könnyeket látok. Amint mellém ér azonnal az arcára teszem a kezem és szemeiből mindent ki tudok olvasni. Annyira fél, mint még soha. És ezzel nincsen egyedül, azonban az, hogy itt van mellettem egy kicsi erővel feltölt.
A fájdalom szinte minden nyomásnál egyre jobban elhatalmasodik rajtam, és hiába ölel át férjem hatalmas karja még ez sem nyújt elég támaszt ahhoz, hogy ne kiabáljak sírva.
- Nem bírom tovább - hajolok mellkasához és zokogva fújom ki azt a hatalmas levegőt, amit az utolsó nyomásra tartogattam. - Annyira fáj! - elképzelhetetlen számára, hogy mit érzek, de látom a szemeiben, hogy mindent megadna azért, hogy segíteni tudjon rajtam.
- Szívem, még egy utolsót! Hamarosan vége lesz! - biztató szavaiból nyerem az utolsó erőt és megteszem amit kér. Amint kifújom a levegőt és ezzel egyszerre nyomok is egy hatalmas megkönnyebbülésen esek át és hallok meg egy igen erős sírást, ami miatt a szívem összeszorul.
Miért sírsz, kicsikém? Senki sem fog bántani!
- Annyira büszke vagyok rád! - ad egy puszit a homlokomra Brian és amikor a kicsit a mellkasomra teszik az övére is. Hatalmas megkönnyebbülést érzek, azonban valami olyasmi megmagyarázhatatlan dolgot is a szívemben, amit nem tudnék még csak körbe írni sem. A piciny hátára szorítom a kezem és próbálom a simogatásommal és testem melegével valahogy megnyugtatni. A könnyeim folyamatosan záporozzák aprócska arcát, de még ez sem tántorítja el tőlem, sőt egyre jobban kezdi abba hagyni a sírást és már csak szipog.
Egy életre anya lettem. Ha szükséges az utolsó lélegzetvételemig harcolni fogok érte, mert ő az én kicsikém.

Amikor a kezembe adják pólyázott kis testét fogalmam sincs hogyan kéne tartanom, de egy ösztön még is az sugallja, hogy tartsam az aprócska kis fejét és szorítsam magamhoz. Sharon a szokásos vizsgálatokon és szülés utáni procedúrán vesz részt, ezért hát nekem adták a kislányomat.
Piciny ujja azonnal hadonászni kezd és amint felé nyújtom mutató ujjamat, elkapja. A szívem azonnal elkezd hevesebben verni és mintha fejbe kólintana valami.
Hiszen ő az én kislányom!
Amikor egy férfi először fogja kezébe csöppnyi gyermekét akármilyenek is a körülmények akkor is egy életre a kicsike tenyerébe szorítja apja szívét és többet bizony nem engedi el.
- Ha bármi fájdalmad lesz én érezni fogom és enyhíteni fogok rajta, megígérem neked! - indulok meg vele a szobában, ahová minket vezettek és elméletileg Sharont is ide fogják behozni. - Mindenhol ott leszek, megfoglak védeni, mindenben számíthatsz rám! Ha hercegnőt akarsz belőlem csinálni, a kedvedért hercegnő leszek! Ha a boltban millió egy babát akarsz megvetetni velem millió kettőt fogsz kapni! Semmiben sem lesz hiányod hercegnőm! Semmiben! - könnyeim záporozni kezdenek.
Elmondhatatlan érzés szülővé válni és ezt soha senki sem veheti el tőlünk. Minden gyerek új esélyt ad számunkra és ezzel valami jót adhatunk vissza a világnak...